Az 1860-as években épült Batthyány-kastélyt ősfás park öleli körül, melyben a kastélynál is régebbi tiszafa, száz éves hársfasor, hatalmas tölgyek adnak árnyékot a tavaszonta az egész talajt ellepő védett mezeivirág-szőnyegnek. A park mögött rendezett ágyások, üvegház, körben kisebb épületek, a kastély kerítésén túl pedig végtelen földek, és távolban a Ság-hegy vadregényes vulkáni kúpja. A napsütésben Jenő, a befogadott tacskóféle siet az érkezők üdvözlésére. Ez Intaháza, Magyarország első munkaterápiás pszichiátriai rehabilitációs intézete.
Stressztől sújtott blogolvasók jó eséllyel nem fognak itt vendégeskedni, mégis érdemes megismerni ezt a puszta közepén álló intézményt, amely sok területen úttörőnek számított a magyarországi pszichiátriai gondozásban, és ahol ma is mindent megtesznek a dolgozók, szakemberek, hogy a rászorultak hasznosan és értelmesen töltsék idejüket, célokat és méltóságot kapjanak a terápiás közösségükben. Az Aranyketrec elnevezés Benedek Istvántól származik, aki az intézet első vezetője volt, és aki ezen a címen könyvet írt az intézmény kialakulásáról, és mindennapjairól. A könyv 1957-es első megjelenése óta tíz kiadást ért meg, több nyelvre lefordították, és laikusoknak éppúgy mint szakembereknek útmutatást adott arról, hogyan lehet a pszichiátrai betegséggel élőkhöz emberséggel és szeretettel közeledni, és leírja azt a hozzáállást is, melyet az intézményben azóta is alkalmaznak, a munka- és művészetterápia módszerét. "A betegeket nem csupán "elfoglalni" kell, "foglalkoztatni", tehát idejüket ilyen vagy amolyan módon lekötni, hogy aztután ehhez hozzászokva mintegy kevesebb idejük maradjon az őrültségük számára. Nem. Nekik kell ajándékozni a munkát, mindenestül.(...) ha egy skizofrén parasztlegény hajlandó kimenni a kertbe és felszólításra megragadja az ásót és szorgalmasan dolgozik estig, ez még nem munkaterápia. Ez legfeljebb a munkaerő felhasználása. (...) Munkaterápia az, mikor a beteg örül a munkájának és az életnek. Örül annak, hogy dolgozhatik és itt élhet velünk. Örül a szórakozásnak is, a pihenőnek is, tervei vannak, társasága van, programot csinál. (...) Örömmel élni - így szűrtem le az eredményt." - írja Benedek István az intézetben követett programról. És ez tulajdonképpen bármelyikünknek elég lenne.
Jelenleg 85 páciens van Intházán, 30-40 függőséggel küzdő, a többiek pszichiátriai betegségük, skizofrénia, depresszió, szorongás stb. miatt tartózkodnak itt. A betegek 3-6 hónapos beutalót kapnak, és megérkezésükkor aláírják, hogy részt fognak venni az intézmény kezelési módszerében, azaz dolgozni fognak. A hely nem zárt, a nyitott kapukon bármikor ki lehet menni, de a napirendet illik betartani, az pedig elég kötött, étkezések, munkaterápiás foglalkozások és kis-, illetve nagycsoportos terápiák tagolják a napokat. A nagy földeken, az üvegházban szinte minden megterem, ami a bentlakók étkezéséhez szükséges. Sokan dolgoznak a kertészetben, és az ahhoz kapcsolódó zöldségfeldolgozó üzemben. Nem csak zöldség terem itt, de fűszerek, gyógyteának valók, most télen pedig muskátli-palánták sorakoznak az üvegházban, amit tavasszal akár el is lehet adni. Más munkacsoportok is vannak, kézműves és kreatív kör, de lehet vállani takarítást, vagy mosodában dolgozást is. Idén elkészült a hely kis boltja, ahol a látogatók, érdeklődők vásárolhatnak a betegek által készített, ajéndéktárgyakból.
Az intézet "gyógyító ereje" azért nem csak a munkában, művészeti tevékenységben, illetve a helyesen adagolt gyógyszerekben rejlik, ami legtöbbet ad az itt élőknek az az, hogy tagjai lehetnek az itteni kis mikrotársadalomnak. Közhely a pszichiátriai betegek társadalmi számkivetettségéről írni, de ez a mai napig nem változott. „Kettős ketrecben élnek az elmebetegek:egyiket ők építik a lelkük köré, a másikba a társadalom zárja a testüket. A maguk csinálta ketrec rácsait lebontani nehezebb, sokszor megoldhatatlan; a társadalom falait lebontani sem könnyű éppen, de legalább nem reménytelen. S ha ledönteni nem is, de megaranyozni a ketrecet! Ez is valami. Sőt – adhat-e az ember ennél többet? Végre is többé-kevésbé mindannyian ketrecben élünk. Talán a boldogság illúziója nem egyéb, mint a ketrec aranyos csillogása.” Az intézet, a maga belső társadalmával, azzal, hogy a betegek a maguk korlátai között úgy lehetnek jelen, hogy egy valódi közösség megbecsült tagjai, erre törekszik. Minden szinte úgy működik, mint kint – barátságok, szerelmek alakulnak – csak védett, és a betegekhez alkalmazkodó környezetben. Cél, hogy az itt ápoltak hazatérvén megőrizzék azt a méltóságukat, azt a tettvágyukat, azt a tevékenységekben rejlő örömöt, amit itt tapasztaltak meg. Sikerül-e? Néha.
Persze ennek a helynek is megvan a maga abszurditása. De ez sokkal kevésbé a betegek tév- és rögszeméiből, a pszichiátriai intézet önmagában való furcsaságaiból származik, inkább a mai általános magyar abszurd érhető tetten itt is. Viszonylag jelentős támogatást kapott az intézet a munkaterápiás eszközpark fejlesztésére. Ez jó. De az alapanyagra, amiből dolgozhatnának, már nincs forrás. Szép a könyvkötő műhely, de mibe kössék a könyveket? Lehetne kosarat fonni, de a vessző vagy háncs túl drága ahhoz, hogy be tudják szerezni. A rutinos betegek gumicsizmával érkeznek a rehabilitációra, tudják, a kertben fognak dolgozni, de csizmát nem tud az intézmény eleget adni. Rohamléptekben felújították a fürdőszobákat, a szép új csempe felett több négyzetméteres penészfoltok terjengenek. A 85 beteget ellátó intézetben mindössze egy pszichológus dolgozik, heti 16 órában, műszakonként 2 nővér van. Nyilván, a dolgozók, az intézmény vezetői és a betegek itt is kreatívak – Intaházán senki sem dobja el a kávés poharat, abban nőnek a palánták, - mint ahogy itthon mindenki igyekszik az lenni, hogy a lehetetlen körülmények között is létrejöjjön valami, élhető és szerethető legyen ez a hely. Nincs könnyű dolguk itt sem.
A dőlt betűs részek idézetek Benedek István Aranyketrec című könyvéből.
