Sokat jártam bulizni. Konyhabulikba. A konyhabuli az a történet, mikor zajlik egy lakásban a házibuli, emberek, zene, poharak, kavargás mindenütt, páran pedig a konyhában ülnek, ahol világosabb van, kevésbé hallatszik a zene, és beszélgetnek. Én állandóan a konyhában találtam magam. Nem mintha így terveztem volna, de valahogy mindig így alakult. Bármilyen helyen van az ember, mindenhol meg lehet találni a "konyhát". Házibuliban, vagy irodai karácsonyi party-n egyértelmű: a konkrét konyhát kell megkeresni. De egy szállodában is ki lehet menni a hallba, vagy a teraszra, ha az étteremben zajlik a tánc, fesztiválokon meg lehet találni a csendesebb leülős helyeket, kocsmákban a félreeső asztalt. Legnehezebb a helyzet szórakozóhelyen - így ilyenekben keveset voltam, és akkor is elsőként távoztam.

Kisbaba korom óta nem kérdőjelezi meg senki, hogy introvertált vagyok. A mamám egy barátja gyakran felemlegeti, hogy egyéves korom körül találkozott velünk az utcán, én a babakocsiban ültem. Bazsalyogni, mosolyogni próbált rám, ahogy a babákra szoktak, de a tekintetem, ahogy elfordítottam a fejemet, azonnal visszavonulásra késztette. Kiscsoportos óvónénim azt állította, hogy sosem folytatott még olyan hiábavaló küzdelmet egy gyerek bizalmáért, mint az enyémért. És ez így megy azóta is. Ez nem jelenti azt, hogy ne lennének barátaim, és ne szeretném őket nagyon, vagy ne szeretnék velük időt tölteni. De nehezebben és lassabban barátkozom sokaknál, jobban érzem magam kettesben-hármasban-négyesben, mint nagy csapatban, és bármikor, bárhol elvagyok, ha van egy könyv a kezemben, és hagynak békében olvasni. Ez a tulajdonság, az introvertáltság, nem egy nagy versenyelőny a mai világban. Viszont nem vagyok vele egyedül.

Már négy hónapos kisbabák nagyon különbözőképp reagálnak a külvilág ingereire. Nagyjából 20%-uk eléggé megijed, sírni kezd, ha valami szokatlan ingerrel, például váratlan nagy zajjal találkozik. Kutatások kimutatták, hogy ők nagyobb korukra szinte mind introvertáltnak bizonyulnak. Nehéz pontosan megbecsülni, hogy hány ember tartozik inkább az introvertált típusba, de tippek szerint nagyjából az emberek harmada. Azaz háromból egy. Tehát mindenhol vannak introvertáltak, a családban, a munkahelyen, az iskolában. És legtöbben próbálnak extravertáltnak mutatkozni. Miért?

Mert a mostani körülmények között ez vezet a sikerhez. Ma azt várják az embertől, azt honorálják a tanárok, a főnökök, a többiek, ha valaki hangos, érvényesíti az akaratát, imád csapatban dolgozni, karizmatikus, vezéregyéniség, szórakoztató stb. Ma nem egyedül kell megoldásokat kidolgozni, hanem brainstormingolunk; már az óvodások, kiscsoportosok(!) közösen dolgoznak projekteken, rengetegen ülnek egy légterű irodákban, ahol valaki mindig beszél; szórakozásként karaokezunk, Activityzünk; hőseink azok, akik a tévében produkálják magukat, még ha nem is tesznek mást, csak tengetik az idejüket egy házban. És ezekkel nincs is baj. Egyikkel sem. Ahogy az emberek egyre inkább kiköltöztek a vidéki közösségekből a nagyvárosokba, már nem azokkal dolgoznak, élnek együtt, akik születésük óta ismerik őket. Ehelyett idegenek között kell megállniuk a helyüket, akkor tudnak boldogulni, ha könnyen alakítanak kapcsolatokat, ha képesek hatni a környezetükre, ha gyorsan alkalmazkodnak új helyzetekhez és társaságokhoz. Így jól jön, ha valaki extravertált. A tudományos kutatóknak, üzletembereknek, mérnököknek, de mondjuk a rendszergazdáknak vagy autószerelőknek is olyan komplex és sokféle tudást igénylő problémákat kell megoldaniuk, amihez egy ember tudása kevés. Ezért kézenfekvő a csapatmunka favorizálása.

Csak éppen ott van az a pármilliárd introvertált ember, akiknek nem ez a kényelmes közege. Az extravertáltság-introvertáltság nem egy-egy doboz, hogy az ember vagy ez, vagy az - hanem kontinuum, két végén a szélsőséges esetekkel, közben pedig az átmenetekkel, azokkal, akik kisebb vagy nagyobb mértékben intro-, extravertáltak. Akik inkább introvertáltak, azok a mélyebb, bizalmasabb, pár emberrel fenntartott barátságokat részesítik előnyben, a nagy társasággal szemben, kevesebb ingert kedvelnek: halkabb zenét, kevesebb villódzást, csendesebb beszélgetéseket. Halkabban és kevesebbet beszélnek, mint extravertált társaik. Szeretik az egyedül végezhető tevékenységeket, az olvasást, vagy más hobbi űzését, a sétákat az erdőben, az önálló munkát. Susan Cain, a 2012-ben megjelent The power of introverts (Az introvertáltak hatalma) című könyvével meghirdette a csendesek forradalmát. Azt mondja, hogy rengeteg, a környezet, a vállalat, a világ számára értékes kvalitás, gondolat, lehetőség vész el, ha nem hagyjuk az introvertáltakat introvertáltnak lenni. A kreativitás nem csak, szerinte főleg nem, csapatban képzelhető el. Írók, költők, festők, gondolkodók, matematikusok, informatikusok jó része a dolgozószobája, vagy egyéb békés hely magányában alkotta meg azt, amiért tiszteljük őket, amivel megváltoztatták a világot. Az introvertált vezetők - mert azért szerencsére vannak ilyenek - több lehetőséget adnak a beosztottaiknak a kibontakozásra. Nem ragadja magával őket saját lelkesedésük ilyen vagy olyan irányba, így nagyobb esélyük van rá, hogy a végleges megoldást úgy alakítsák ki, hogy a legjobb ötlet, és a legjobban hozzáértő ember véleménye nyomjon legtöbbet a latba.

Az introvertált emberek nem boldogtalanok, még ha nem is hahotáznak és komédiáznak harsányan. Az introvertáltak nem szégyenlősek vagy szorongók, csak nem nekik való sok ember között magukra vonni a figyelmet. Az introvertáltság akkor stresszes, ha az ember nem mer az lenni. Ha elhiszi azt, hogy ha nincs 600 ismerőse a közösségi oldalon, akkor őt kevésbé szeretik, mint azt, akinek van. Ha azt gondolja, vagy azt sugallják neki, hogy nem elég menő, mert esténként szívesen olvas otthon egyedül, vagy mert nincs mindig valami vicces beszólása. Gandhit, Warren Buffet-et, vagy Teréz Anyát senki sem tartja erőtlennek, vagy jelentéktelennek, pedig meglehetősen visszahúzódók voltak, és nem teljesítettek jól a társasági fecsegésekben. Karafiáth Orsolyáról nem mondanánk, hogy szégyenlős, vagy nehezen találja a szavakat - pedig ő is leírja, hogy rosszul érzi magát a kötelező társasági jópofizásokon, és szüksége van hetente 3-4 nap magányra. Máskor viszont, a társadalmi nyomásnak engedve, megtörténik, hogy vezetők, tanárok, kollegák és szomszédok leértékelik az introvertált embereket. Agatha Christie-ről szerető unokája nyilatkozza, hogy nem is hitte volna, hogy ilyen vagány fiatal nő volt a nagymamája - pedig körbeutazta a világot, szörfözött a huszas években (hány ilyen nő lehetett még akkor?) és gyors kocsikkal száguldozott - mert ő csak azt látta, hogy mennyire szégyenlős, ha ünneplik, és hogy igyekszik kihúzni magát a protokoll események, író-olvasó találkozók alól.

Szóval, Susan Cainnel egyetértve, arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy mind az introvertáltak, mind az extravertáltak kezdjék el helyén kezelni az introvertáltak értékeit. Nem biztos, hogy annak vannak a legjobb gondolatai, aki a legjobb szónok, hogy az a legjobb barát, akinek a legtöbb haverja van. Elmélyültség, figyelem, alaposság, kreativitás, empátia, eredetiség, műveltség - és még sok más, mind értékei lehetnek az introvertáltaknak, amik csak akkor kerülnek felszínre, ha az introvertáltakat hagyja a világ annak lenni, amik.