Nagyon jó, hogy vannak kórházak! Le a kalappal minden orvos, és ápoló előtt, aki az életét arra szánja, hogy meggyógyítsa az elesetteket. Aki a rengeteg nehéz munka, és a minimális anyagi megbecsülés mellett, nemcsak elvégzi, amit tennie kell, de még arra is van ereje, hogy jó szót, kedvességet nyújtson a betegeknek, és hozzátartozóiknak. Az ember nem lehet más, mint hálás, amiért egy megoldhatatlannak tűnő baj esetén elmehet egy helyre, a kórházba, ahol az ottlévők értenek hozzá, hogy mit kell tenni, és meg is teszik, amit kell. Egy kórházban igazán lehet érezni, hogy mekkora tudást halmozott fel az emberiség, és örülhetünk, hogy nem száz éve, vagy ötszáz éve, hanem most élünk. Csak tisztelhetjük ennek a tudásnak a birtokosait.

De minden pozitívuma és értéke ellenére egy kórház kafkaian abszurd hely a békés és betegségmentes hétköznapokból nézve. És mint ilyen, extrém stresszes. Hosszú kórházmentes időszak után - már el is felejtettem, milyen is - friss kórházi tapasztalatokat szereztem. Most megpróbálom összeszedni azt, hogy szerintem mik azok a tényezők, amik stresszt, félelmet, szorongást okoznak egy kórházban, és hogy hogyan próbálhatjuk meg stressz-szempontból könnyebbé tenni a kórházi tartózkodást. Van olyan köztük, ami ellen nincs orvosság, de vannak olyanok is, ahol lehet mozgásterünk.

Rettegés a komoly bajtól

Ez a legrosszabb, és ez ellen nem is tehetünk sokat. Ez az egyik legnagyobb stresszforrás az életben minden ember számára, nincs kivétel alóla. Elszenvedőiként talán csak annyit tehetünk, hogy mindig a következő lépésre, a gyakorlati teendőkre koncentrálunk, és nem hagyjuk, hogy elemésszenek az "és mi lesz, ha..." típusú gondolatok. A bajjal szemben, nem orvosként tehetetlenek vagyunk, de azt meg lehet találni, hogy éppen mi, mondjuk egy beteg hozzátartozójaként, mit tudunk tenni, hogyan tudunk azirányba hatni, hogy javuljanak a dolgok.

Tudatlanság, tehetetlenség

Látod, tudod, hogy baj van - de nem tudod, mi az. Sokszor az orvosok sem, nagyon nem egzakt tudomány ez az orvoslás, ilyenkor nem tudnak ők sem segíteni. De úgy láttam, gyakran előfordul az is, hogy az orvosok tudják, mi a gond, de nem foglalkoznak azzal, hogy elmondják pontosan. Vagy rázúdítanak az emberre egy latin-monológot, amiből néhány szóhoz hasonlót már hallottunk életünkben, de sejtésünk nincs, hogy mit jelent. Az orvosnak megvan az oka rá, hogy miért teszi ezt: korrekten akar fogalmazni, vagy siet a következő pácienshez, vagy fáradt, vagy akármi. Ebbe viszont nem kell belenyugodni. Itt az orvos, és a beteg vagy a hozzátartozó érdeke kicsit más. Orvosi szempontból nem javítja a gyógyulást, ha a beteg tudja, hogy mi a baja, felesleges energia-befektetésnek tűnhet magyarázni. A beteg vagy a hozzátartozó viszont sokkal jobban képes szembenézni a következő időkkel, ha nagyjából képben van, hogy mi a helyzet, és hogy mi várható. Milyen kezelés jön, és miért. Esetleg még kap egy szubjektív véleményt is az orvostól, hogy nagyon kell-e aggódni, vagy nem annyira súlyos a dolog. Betegségekről az Interneten tájékozódni elég ellenjavalt, persze nem lehet megállni, de csak rontunk vele saját helyzetünkön. Inkább az orvost faggassuk egészen addig, amíg úgy nem érezzük, hogy elégséges számunkra a kapott információ. Ha lesöpör egyszer, menjünk neki még egyszer, jogunk van ehhez a tudáshoz.

Bűntudat

Az emberben rögtön felmerül, hogy tehetett volna valamit, hogy megelőzze a bajt. Nem kellett volna annyi töltött káposztát enni; ott kellett volna lennem, és elkapnom, amikor leesett a fáról; ki kellett volna feküdnöm, nem bemenni a hülye prezentációra stb. Sajnos az orvosok hajlamosak továbbtaszítani az embert ebbe a bűntudatba, előfordul, hogy felelőssé teszik a kialakult állapotért. Egy nagyon odaadó, értelmes, végtelenül gondos édesanya mesélte, hogy üvöltöttek vele az orvosok, mikor kruppos fiát bevitte, hogy miért hagyta idáig fajulni a dolgokat. El lehet képzelni, hogy mit érezhetett a gyereke életéért remegő édesanya. Na az ilyen orvosi hozzáállás és kommunikáció teljes mértékben káros és visszautasítandó. Mert:

a) nincs igaza. Egy világéletében egy korty alkoholt meg nem ivó ismerősöm mesélte, milyen végtelen megalázó volt, mikor rossz laboreredményei miatt a doktornő azzal gyanúsítgatta, hogy túl sokat tütükézik titokban. Nem az volt a megalázó, hogy azt hitték, iszik, hanem, hogy nem hitték el, hogy nem - kvázi lehazugozták. Viszont ha az orvos hisz a saját gondolatmenetében, ami nem is helytálló, akkor rosszul fogja diagnosztizálni a problémát.

b) igaza van, és akkor? Rengeteget ront a beteg, vagy a hozzátartozó lelkiállapotán, és semmivel sem segíti a gyógyulást. Az orvosnak megkönnyebbülést jelent, mert kiadja mérgét a felelőtlenség miatt, de a beteg gyógyulását nem segíti, sőt ront rajta. Annak van értelme, hogy javaslatot ad, hogy mire kell a jövőben figyelni, milyen jeleket észrevenni, de hibáztatni a beteget nincs joga.

c) nincs igaza, és a saját korlátait tünteti fel a beteg hibájaként. Érthető emberi viselkedés, más szemében a szálkát és így tovább - de ez a legalja a kommunikációnak.

Kórházi körülmények

Egészen mások, mint otthon, már önmagában stresszes. Aztán kényelmetlenség, fura szag, magas ágy, nincs hova leülni, koszos WC, hideg folyosó, undorító kaja, beteg kórterem-társak, állandó zaj, hajnali ébresztés, fájdalmas beavatkozások, morgó takarítónők, kioktató nővérek és így tovább. Normális életünkben ilyenekből egy is stresszt okozhat, befekszünk egy kórházba, és halmozottan kapjuk. Itt annyit tehetünk, hogy megpróbáljuk a saját kis ágy-körülötti területünket a legotthonosabbá tenni magunk számára. Úgyis be kell vinni egy bőröndnyi cuccot, tegyük be mellé azt a képet, virágot, kispárnát, ami segít, hogy hazaibb legyen a környezet.

Sok olyan kényelmetlenség is adódik, ami nem is szükségszerű. A nővérek gyakran elfelejtenek mondani dolgokat - mondjuk, hogy hova pakolhatunk, vagy melyik WC-t használhatjuk, ebbe megint nem kell belenyugodni, kérdezzünk.

Általánosan igaz az, hogyha az ember kórházba kerül, kiszolgáltatott lesz a betegsége miatt, de a kórház rendszere, az uniformisok, a merev hierarchia még inkább ráerősít erre. Ennek ellenére nem kell félnünk kérdezni, kérni. A beteg, a hozzátartozó nem kisgyerek, nem is kell belemenni abba, hogy úgy kezeljék. Nyugodtan lehet kérdezni, kérni, hogy magyarázzák el a dolgokat, ha emiatt valaki türelmetlen, az nem a mi hibánk.

Nyers kommunikáció

Gondolkoztam, hogy mi az ellentéte annak, ahogy a kórházakban a legtöbb dolgozó beszél az emberrel. Az jutott eszembe, amikor nyertem egy félórás masszázst egy belvárosi luxus-spa-ba, ahol kedvesen mosolygó halkszavú emberek kérdezgettek éppen megfelelő mértékben arról, hogy kellemesen érzem-e magam, és mit tehetnének, hogy még inkább így legyen. Hát a kórházakban nyúzott, és hangos emberek oktatnak ki, hogy mit hogy (nem) kéne csinálni, mogorván dünnyögnek valamit, ha kiderül, hogy nem ismered az ott ötven éve változatlan protokollt. Ez nem jól van így. Itt még nagyon sokat kell változni, fejlődni. Ez megint feleslegesen sok stresszt okoz a kórházba bekerülteknek. De azért azt tapasztaltam, hogy ha az ilyen megnyilvánulásokért cserébe nem ellenségességet kapnak, hanem korrekt, felnőtt kommunikációt, akkor hamar megenyhülnek, és kiderül, hogy az egész mögött nem nemtörődömség és rossz szándék van, csak, ki tudja miért, ezt a stílust tették magukévá, ez van a rendszerbe kódolva. Nem találkoztam olyannal, akinek ez a stílusa ne változott volna meg - csak ezért megint nekünk, pácienseknek és hozzátartozóknak kell megtenni az első lépést.

Tettek hiánya, unalom

Amikor jobban van az ember, akkor végtelen hosszú lehet egy kórházi nap: nincs mit csinálni, szörnyű lassan múlnak az órák. Ez is stressz: ha nincs elegendő inger, vagy éppen azt érzi az ember, hogy ezer dolga lenne, de egyikkel sem tud foglalkozni, mert itt fekszik. Ilyenkor megint lehet örülni, hogy az ember a XXI. században került kórházba, ahol én voltam, még vendég-wifi is volt, minden öt percben működött pár pillanatig. Aztán lehet beszélgetni a többiekkel, vagy akár segíteni, ha tudunk, annak, akinek szüksége van rá. A tehetetlenség, kiszolgáltatottság-érzés ellen mindig jót tesz, ha csinálunk valami, ami visszaadja az érzést, hogy kompetensek vagyunk. Érdemes lehet magunknak egy kis szünetet adni, olyat csinálni, ami feledteti velünk a helyzetet. Kimenni a kertbe, és arra gondolni, hogy egy külföldi fürdőhelyen vagyunk, vagy levelet írni annak, akinek már régen szeretnénk, de sosem volt rá időnk, amőbázni a szobatársakkal, bármi olyat tenni, aminek semmi köze a betegséghez.

Volt egy korábbi bejegyzés, amiben arról írtam, hogy nagy kudarc esetén milyen technikák használnak. Ezek más stresszes helyzetre, így a kórházra is igazak. Egyik legfontosabb volt a humor. Az ember ne keseregjen, próbáljon nevetni, amin lehet. Aztán az elfogadás: akármennyi a dolgunk egyébként, akármennyire nem szerepelt terveink között a betegség, ne lázadozzunk az ellen, hogy kórházban vagyunk, ez csak felesleges terhet tesz ránk. A harmadik hatásos módszer a pozitív átkeretezés volt, azaz, hogy lássuk meg a dolgok jó oldalát. Azt, hogy mit tanulhatunk az adott helyzetből, mivel gazdagodunk. Minden eddig leírt ellenére is, én az elmúlt napokban szívszorítóan odaadó és önzetlen anyákat, klassz és bátor kisgyerekeket, holtfáradtan is figyelmes és gondos orvosokat, a folyosón rohantukban is gyerekkobakokat megsimogató nővéreket láttam, sok-sok olyan megnyilvánulást és gesztust, amiket sokáig meg fogok jegyezni.