Jó sok éve voltam tanúja ennek a jelenetnek, de nagyon megmaradt bennem. A postán álltam sorban, és előttem egy szegényesen, de csinosan felöltözött öreg néni fizetett be csekkeket. Vele szemben egy fiatal, kifejezetten szép, és nagyon morcos postáslány tette a dolgát. A néni elvégezvén a csekkbefizetést, nem haladt tovább, hogy elinduljon krumplit és kenyeret venni, ahogy jó nyugdíjashoz illene, hanem elkezdte nézegetni a kirakott képeslapokat, ajándéktárgyakat. Némelyiknél örömmel felkuncogott, hogy milyen aranyos. A postáslány láthatólag nem osztozott a néni lelkesedésében, egyre idegesebbnek tűnt. És a néni hirtelen visszafordult hozzá, hogy megvenné az egyik kedves képeslapot. 320 forint lesz - böffentett a lány, de azt már alig bírta cérnával, hogy az öreg hölgy kibogarássza pénztárcájában az aprót, és szinte hozzávágta a visszajárót, egy elegem van felkiáltás kíséretében. A néni nem sértődött meg, ahogy én tettem volna a lány bunkóságát megtapasztalva, hanem rámosolygott, és azt mondta neki: Látom, nagyon fáradt, kedvesem. És ekkor történt meg, amiért még mindig emlékszem erre az esetre, a lány arca ellazult, vállait leengedte, és visszamosolygott a nénire: igen, nagyon fáradt vagyok - mondta hálásan, és onnantól kezdve sokkal nyugodtabban, és épphogy derengő jókedvvel a szeme sarkában szolgálta ki a többi ügyintézőt, köztük engem is.

Ez a történet jó példázata annak, hogy mit ér, egy jókor és jól elhelyezett kedvesség, hogy hogyan érdemes bánni a minket támadókkal, hogy senki sem jó dolgában viselkedik hülyén - de most nem ezért hozom ide. Ordító volt a különbség a néni derűs nyugalma, és a lány zaklatottsága között. Ha megkérdezték volna, hogy kinek a helyében lennék inkább, sokkal vonzóbb választás lett volna a néni, mint a lányzó, hiába volt az utóbbi fiatal és csinos. És tessék! Most kutatások is alátámasztják, hogy bár ez egy egyedi eset volt, mégsincs messze attól, hogy általánosításokat tehessünk belőle.

Mikor a legboldogabb az ember? Intuíciónk azt súgná, hogy fiatalon. Húsz-harminc évesen, amikor még övé a világ, a teste a legjobb formájában van, bármit megtehet, amit eléggé szeretne, előtte a szerelem, a gyerekvállalás és így tovább. Ha ez a megérzésünk, akkor tévedünk. Egy nemzetközi, sok országban végzett felmérés szerint az emberek átlagos boldogság-szintje a húszas éveikben valóban eléggé magas, hogy azután harminc felé elkezdjen csökkenni, a mélypontot a negyvenes évek közepén éri el, majd emelkedésbe kezd, a hatvanasok már megelőzik a legtöbb korcsoportot, és hetven felett pedig a boldogság-szint a legmagasabb, akkora, vagy még nagyobb, mint húszévesen.

Hogy lehet ez? Hiszen azt gondoljuk, hogy az idősek betegesek, fáj nekik itt, fáj nekik ott, sok mindenkit elvesztettek már. Steven Taylor ezt a Psychology Today-en az elengedéssel magyarázza. Csomó stresszkeltő, szorongást okozó, megfeszítő dolog lekerül már az idősek válláról. Már nem izgulnak azon, hogy elérhetetlennek tűnő, de mégis vágyott céljaikat elérjék, megszerezzék a jobb pozíciót, nagyobb házat, szebb kocsit. Nem kell a mindennapos harcokat lejátszaniuk a munkahelyen, nem kell az érvényesülésért gürcölniük. Aztán nincs rajtuk az állandó lelki és anyagi teher a gyereknevelés kapcsán, és már nem fáradoznak azon, hogy minden nap jól nézzenek ki, hogy megkapják a kellő visszaigazolást a környezetüktől, hogy kellően értékelik őket.

Ezeknek a dolgoknak az elengedése, a testi hanyatlás, a célokról való lemondás fájdalmas. Nehéz az is, ha az ember már nem érezheti fontosnak magát a munkahelyén, nem érzi azt, hogy szükség van rá. Nem tud megcsinálni olyan dolgokat, amiket korábban játszva elvégzett. De ezek a fájdalmak korábban következnek be. Ha valaki szerencsés, és jól tudja kezelni a saját belső világát, akkor ezeken a fájdalmakon túllép, és utána megkezdheti a valóban békés, és elégedett öregkorát. Persze sok megkeseredett időst ismerünk. Sokan vannak, akiknek nem sikerült feldolgozniuk, elengedniük ezeket a dolgokat. Ők nem gyarapítják a magas boldogság-szintű idősek körét. De meglepően sokan igen. És akik igen, azok előtt megnyílik annak a lehetősége, hogy egyszerűen élvezzék az életet. Az apró örömöket. Hogy rácsodálkozzanak egy szép virágra, vagy képeslapra.

Vannak kutatók akik a kognitív képességek csökkenésével magyarázzák az idősebbek nagyobb lelki békéjét. Csökken a feldolgozási kapacitás, így az ember már az egyszerűbb és több pozitív töltetet hordozó dolgokat veszi észre. Pont tökmindegy. A lényeg, hogy nem kell annyira tartani az öregkortól, mint ahogy azt a fiatalságot és szépséget dicsőítő kultúránk belénk ülteti, mert nagyon kerek, békés, boldog időszak lehet az, amikor a világ valódi szépségei és értékei tárulhatnak fel előttünk.

Ui.: a fentiek inkább igazak a világ szerencsésebb felén élő, például a norvég, Prada-napszemüvegben a Kanári-szigetekre utazgató nyugdíjasokra, mint a szegény magyarokra, akiknek tényleg számunkra, dolgozó, fiatal többiek számára szégyelnivaló megélhetési gondjaik vannak. De ez egy optimista bejegyzés akart lenni, így erről majd máskor.