Tamás, egy barátom, 36 éves, két gyerek édesapja. Egyszer már írtam róla, a stresszes munkája kapcsán, most nézzük meg egy napját. Gyors reggeli készülődés után kocsiba ül, benyomja a rádiót, majd káromkodik sokat a dugó miatt. Éppen lekési a megbeszélést, ami reggelre volt tervezve, szerencsére elhalasztották. Kinyitja a gépét, és próbálja végignézni az ötven e-mailt, ami hétvégén érkezett. Egy órájába telik, mire megválaszolja a fontosabbakat, majd beül a következő megbeszélésre. Elmondja a résztvevőknek, hogy ki, mit csináljon, majd a végén visszahívja azt az öt embert, aki közben kereste telefonon. El is jött az ebéd ideje, főnökével lemennek az étterembe, hogy közben megbeszéljék, melyik jelöltet vegyék fel az új pozícióra. Délután kettő van már, de még nem fogott neki a rendszertervnek, amire a mai napját szánni szerette volna. Megnyitja a szükséges anyagokat, mikor telefonon jelzik, hogy gond van az egyik helyszínen. Tudja, mi a teendő, de sok intézkedéssel jár, a következő másfél órája erre megy el. És indulhat is haza, ma ő hozza el a lányát az oviból, a feleségének dolga van. Mire hazaér a kisebbik lánya nyűgös, felesége sötét arccal,  szemrehányásokkal várja, hiszen húsz percet késett. Berakja a kicsit a babakocsiba, indulnak a nagyért. A nagylány nem szokta meg, hogy az apja menjen érte, ezért elfut tőle, nem akar felöltözni, végül sírni és kiabálni kezd, hogy menjél haza, én nem megyek veled. Közben a kicsi is sírni kezd a babakocsiban. Nagy nehezen elindulnak, még be kell vásárolniuk vacsorára, hogy mit, arról Tamásnak fogalma sincs, de gondolja, majd akkor megy át a hídon, ha odaértek. Meg is érkeznek a boltba, a nagylány visít, hogy innivalót vegyenek azonnal, de a babakocsiból orrfacsaró bűz terjeng, lenéz és barna foltokat lát a kicsi hasán: teljesen összekakilta magát. Boltból ki, be a szemközti DM-be, pelenka, popitörlő-vásárlás, majd az utcán, egy padon úgy ahogy rendbeteszi a kicsit. Boltba vissza, vásárlás, a nagy csak háromszor kezd el visítani, hogy gumicukrot is, meg túrórudit is szeretne. Tamás legjobb belátása szerint bevásárol vacsorára, és mehetnek is haza. A lakás, padlója teljes felületén be van borítva játékokkal, első lépéseként, még mezítláb, belelép egy duplókockába. Most lehetne játszani a gyerekekkel, de ki kell pakolni, és már vacsoraidő van. A nagylány tejbegrízt szeretne enni, de tejet sajnos nem vettek. Tárgyalásba, egyezkedésbe kezd az újból síró naggyal, hogy bírja ki tejbegríz nélkül. Nem jár sikerrel, a nagy nem hajlandó semmit vacsorázni, ha nincs tejbegríz. Tamás kapkodva összepakolja a játékokat, állva betömi a gyerekek meg nem evett szendvicseit, majd berakja őket a kádba. Ez lenne az első nyugodt perc, ha a kádban nem locsolnák le egymás fejét vízzel, amitől mindkettő sírni kezd. Alig egy óra múlva végre mindkét kislány békésen szuszog az ágyában, Tamás pedig leül a konyhában a vacsora romjai felett, rágondol a be nem fejezett rendszertervre, majd kezébe temeti a fejét, és elalszik a konyhaasztalra borulva.

Stresszes nap volt? Mondhatjuk. De vajon hol volt Tamás stresszesebb, a munkahelyén, vagy otthon? Elég kiterjedt közmegegyezés van arról, hogy a munkahely a modern ember fő stresszforrása, a túlzott elvárások, a kemény főnökök, a problémázó kollegák, a sok felelősség. Szinte minden szülőnek nehézséget okoz összegyezetetni a munkát a magánélettel, a szülők 90%-a úgy érzi, hogy a munka miatt nem tud eleget foglalkozni a gyerekeivel. Sokkal jobb lenne, ha kevesebbet kéne dolgozni, gondolnánk - és ennek eddig csak egy tény mondott ellent. Mégpedig az, hogy sokkal jobb egészségi állapotban vannak azok (a nők), akik teljes munkaidőben dolgoznak, mint akik nem dolgoznak egyáltalán. Egy másik kutatásban konkrétan a stressz-szintet nézték meg, otthon, vagy a munkahelyen stresszesebbek az emberek? És bizony az derült ki, hogy otthon. Jóval magasabb volt a kortizol-szint az otthonlét során, mint bent a munkahelyen. Férfiak és nők között nem volt különbség ebben, bár a férfiak azt mondták, hogy otthon jobban érzik magukat, a nők még csak ezt sem állították. A vizsgálatban résztvevő nők, a munkahelyükön érezték magukat nyugodtabbnak.

Miért van ez így? A Time magazin a kutatást ismertető cikkében összeszedett néhány lehetséges okot. A munkahelyek, bármennyire is tiltakozhat ez ellen valaki, általában világosabban szervezettek, mint az otthonok. A dolgozónak vannak viszonylag konkrétan körülhatárolt feladatai, amikhez nagyjából ért is. Tudja, mit csináljon a munkanap során, és ha ezt teszi, akkor jó esetben sikerélményei is vannak, kap pozitív visszajelzéseket, de legalább a nap végén megnyugodhat, hogy tette, amit elvártak tőle. És van fizetség is, egész konkrét és kézzelfogható, minden hónap elején. Ezzel szemben otthon nincsenek világosan körülhatárolt feladatok, rengeteg mindent meg kell csinálni, amiknek nagyjából a felére jut idő egy nap. Ha az ember kimossa és kivasalja a ruhákat, felporszívózik, főz és elmosogat, játszik a gyerekekkel, és ellátja őket, akkor még sokat nem hozott létre, mindössze megtermetette az alapokat egy normálisnak nevezhető élethez. Pedig kidolgozta a belét. Különösebb jutalom nem lesz érte, viszont ha lazít, és bizonyos dolgokat nem csinál meg, akkor ott a lelkiismeret-furdalás vagy a szemrehányások. Aztán egy munkahelyen el lehet osztani a feladatokat, a munkatársaknak az a dolguk, hogy ők is tegyenek valamit, hozzájáruljanak a közös cél eléréséhez. Otthon nem egyértelmű, hogy kinek mi a dolga, a családtagokat koruktól, természetüktől, családi szokásoktól függően, kéréssel, egyezkedéssel, zsarolással, veszekedéssel lehet részvételre bírni.

Persze a munkahely is rátehet egy lapáttal az otthoni stresszre, mint Tamás esetében, akit a játékok elpakolása közben is nyomaszthatott, hogy rendszertervet kellene írnia. Az otthoni feladatok fő felelőssége azonban mégiscsak a nőké, hiába minden egyenjogúsodás. Így érthető, hogy miért a nők érzik inkább felüdítőnek a munkahelyen töltött időt. Amikor világos, hogy mi a dolguk, és csak az a dolguk, nem százötven más is egyszerre. Érdekes módon, a munkahelyen sok időt eltöltő nők jobb anyának is érzik magukat, mint akik egész nap otthon vannak. Talán azért, mert a munkahelyen megélik azt, hogy megfelelően elvégeznek valamit, és ez a kompetencia-érzet átterjed az életük más területeire is, míg a csak otthon lévők nem kapnak semmilyen megerősítést. Az legyen a megoldás, hogy mindenki menjen teljes munkaidőben dolgozni? Nem feltétlenül, hiszen a gyerekeknek is vannak érdekeik. A kutatás készítői a megoldást egy olyan menedzsment-modellben látják, ami csak az eredményekre fókuszál. Minimalizálja a meetingeket, nem tekinti mérvadónak a munkahelyen töltött időt, azaz senkit sem kényszerít reggeli csúcsforgalomban való idegeskedésre, hanem rábízza a dolgozókra, hogy úgy és akkor végezzék el a feladataikat, amikor nekik a legmegfelelőbb. Így mindenki teljesen rugalmasan, saját életmódjának megfelelően tud gazdálkodni az idejével és a tennivalóival. Dolgozik is, otthon is van.

Szép is lenne, ha a világ így működne, de merjünk nagyot álmodni, hátha végül meg is tudjuk valósítani.