Stresszblog

under pressure w

Stresszblog

Ez a blog a stresszről szól. Ha valakinek van kérdése, ötlete, története a témával kapcsolatban, írja meg bátran, és utána járunk, megkérdezzük, meghallgatjuk, és megosztjuk a Stresszblogon. Kövess a Facebookon: https://www.facebook.com/stresszblog

2014. május 31. Szalay Ágnes

Ne járjak rosszul!

Képzeld el, hogy jó nagynénéd beállít hozzád, és letesz az asztalra kétszázezer forintot: tessék, ajándék! Örülsz? Naná. Mehettek Dalmáciába nyaralni a telek helyett. A szokottnál is szívélyesebben főzöd neki a kávét, és invitálod egy kis beszélgetésre. Kényelmesen elhelyezkedtek, nagynénéd ragyog, és a jókedvű csevej közben kiböki, hogy hihetetlen dolog történt, nyert 500 milliót a lottón! A kávé megsavanyodik a szádban, agyad elborul, és skót felmenőit felemlegetve kitessékeled az ajtón, utánadobva a rongyos kétszázezrét. Ennyivel szúrja ki a szemed, azok után, hogy mennyit teszel érte, hogy tavaly nyáron is napokig izzadtál a kerítését festve?! Hát bizony, a nagynéni nem volt nagyvonalú, nem úgy, mint barátnőm nénikéje, Vali néni. Vali néninek két szenvedélye volt élete során, a család támogatása és a játék. Mindent beküldött: vonalkódot, söröskupakot, keresztrejtvény-megfejtést, mindent. És nagyjából havonta nyert is. Barátnőmék rendszeresen kaptak tőle antiallergén ágynemű-készletet, wellness-hétvégét, kerámia-tepsit, pénzt, mikor mivel köszöntött be Vali nénihez a szerencse. Mert Vali néni szinte semmit sem tartott meg. Amit nyert, azonnal adta is annak, aki a családból éppen a legrászorulóbb volt.

Racionálisan viselkedett Vali néni, hogy mindenét elajándékozta? És te, ésszerű voltál, mikor visszaadtad a nagynéni kétszázezrét? Nem, és nem. Már a közgazdászok is régen elvetették a Homo Oeconomicus koncepcióját, nem hisszük azt, hogy az emberek képesek a saját anyagi hasznukat maximalizálva viselkedni. Többek között a megsértődésről szóló posztban is írtam már példákat, hogy mennyire nem. A fenti, lottónyertes nagynéni helyzetnek példázata egy nagyon felkapott kísérlet, az ultimátum játék. Tegyük fel, hogy két ember álldogál, beszélget valahol, és odamegy hozzájuk valaki. Azt mondja az elsőnek, hogy adok neked 100 dollárt, amit azzal a feltétellel tarthatsz meg, hogy valamennyit adsz belőle a társadnak. Hogy mennyit, azt rád bízom, de ha a másik nem fogadja el az ajánlatodat, akkor az egész pénzt visszaveszem, és egyikőtök sem kap semmit. Ha két racionálisan viselkedő ember állna ott, mindketten a saját csak a saját hasznukat néznék, akkor az ideális megoldás az lenne John Forbes Nash szerint (Az Egy csodálatos elme ihletője), hogy a felajánló ad 1 dollárt a társának, és megtart 99-et (feltéve, hogy egydollárosokban van a pénz, és kisebb részre nem osztható). A másiknak ezt érdemes lenne elfogadnia, hiszen, ha nem fogadja el, akkor nem kap semmit, és egy dollár mégiscsak jobb, mint nulla. Mondanom sem kell, hogy az emberek nem így viselkednek. A felajánlók nem egy dollárral szokták kezdeni, átlagosan a pénz 37-50%-át ajánlják fel a társuknak. Van is ebben valami, mert az a tapasztalat, hogyha 30% alatti összeget ajánlanak, akkor a másik visszautasítja az ajánlatot, függetlenül attól, hogy mégiscsak talált pénz lenne számára az a kevés is, amit kapna. De nem, inkább ne kapjon, se ő, se a másik semmit, ha az ennyire aránytalanul akar osztozkodni.

Az ultimátum játék 1982-es kitalálása óta rengeteg kísérletet inspirált. Így, úgy, amúgy variálták a változókat (több szereplő, ismételt játék, más szabályok stb), hogy rájöjjenek, mi áll a látszólag irracionális viselkedés mögött. A Max Planck Intézet kutatói például csimpánzokkal is megcsinálták a dolgot, és azt találták, hogy a csimpánzoknak tökéletesen mindegy volt, hogy a felajánló mennyit kapott, ők elfogadták az ajánlatot, ha csak egy mazsola-szemet kaptak, akkor is. Aztán megvizsgálták a neurobiológiai hátteret. Kiderült, hogy ha valakinek magasabb az oxitocin-szintje, akkor nagyvonalúbb ajánlatot tesz, mint akinek alacsonyabb. Vagy hogyha valaki túl alacsony ajánlattal szembesül, akkor azok az agyterületei aktiválódnak, amik fizikai undor érzése esetén, vagyis szó szerint undorodni fog attól a dologtól, hogy a másik ilyen tisztességtelenül osztja el a pénzt. Számtalan megfogalmazással próbálkoztak, hogy mi áll a jelenség mögött, mi az, ami miatt a felajánló eleve többet ajánl, mint kéne, és az elfogadó pedig visszautasítja a túl kicsinek talált összeget. A felajánlókat nem csak a visszautasítástól való félelem mozgatja, azaz nem csak attól tartanak, hogy nem jutnak semmihez, ha túl keveset ajánlanak. Van ugyanis a játéknak egy másik változata, a diktátor játék, ahol a felajánló mindenképp megkapja a maga összegét, akármit mond a másik fél. De az emberek ilyenkor sem csak a minimális összeget szokták felajánlani, sokszor ebben a játékban is elmennek 50%-ig. Azt lehet mondani, hogy van valami nehezen meghatározható tisztesség-érzet az emberekben, ami arra vezeti őket, hogy korrektnek tűnő összeget ajánljanak fel, és csak ilyen összeget fogadjanak el.

Jó ez, hogy így működünk? Persze. Ez a működés adja a biztosítékát azoknak a társadalmunk fenntarthatóságát nyújtó tulajdonságoknak és értékeknek, mint igazságosság, tisztesség, megbecsülés, tisztelet. Megteremti a hidat a szabadversenyben működő gazdaság, és a társadalom szükségletei között. P. J. Hill professzor szerint az ultimátum játék önmagában bizonyítja, hogy a kapitalizmusban élő emberek nem válnak önzőbbé, mint más rendszerekben.

Másrészt viszont rengeteg stresszt okoz az ilyenfajta igazságosság-keresés az ember életében. Most nem beszélek politikai, történelmi, társadalmi vonatkozásokról (lenne miről), hanem egy nagyon hétköznapi, otthon-közeli példát mondok csak. F. Várkonyi Zsuzsa pszichológussal beszélgettem egyszer arról, hogy hogyan jelenik meg a stressz az emberek életében. Azt mesélte, hogy terápiás munkája során rengeteget látja, hogy emberek azért maradnak benne kegyetlen, nehezen bírható, nagyon stresszes helyzetekben, nevezzük nevén, házasságokban, mert a "nem akarok rosszul járni" ideológia szerint élnek. Hiába lenne könnyebb, vidámabb, stresszmentesebb az életük a házastársuk nélkül, annyira erős némelyekben az a vezérmotívum, hogy a lényeg, hogy ne járjak rosszul, hogy nem hajlandók a válásra, mondjuk egy fél lakás-veszteséggel. Persze egy fél lakás nem bagatell, de nem kerülnének az utcára, ha lemondanának róla, akkor sem. Akiben túl erős az a gondolat, az nagyon nagy árat fizet azért, hogy tetteivel azt a vágyát szolgálja, hogy a másik ne járjon jobban, mint ő - ahelyett, hogy egyéb szempontokat nézne, például, hogy hogyan lehetne élhetőbb az élete. Ha valakin eluralkodik a gondolat, hogy "engem megrövidítettek", akkor ez kihat élete más területeire is, minden kapcsolatában azt figyeli, hogy jól jár-e éppen, és egyre kevesebb örömforrása marad.

Fontos a tisztesség, a becsület, az igazságos elosztás, de néha lehet az ember kicsit racionálisabb is, és elfogadhatja, amit az élettől kap, anélkül, hogy a másik jobb sorsán dühöngene.

 Ha szeretnéd követni a Stresszblogot, kattints ide.

tovább olvasom
i o

A bejegyzés trackback címe:

https://stressz.blog.hu/api/trackback/id/tr876239373

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

polyvinyl · http://beszelomajom.blog.hu 2014.06.01. 09:12:08

" Mehettek Dalmáciába nyaralni a telek helyett"

Mert egyébként a telek menne Dalmáciába nyaralni?

polyvinyl · http://beszelomajom.blog.hu 2014.06.01. 09:19:27

A nagynéni egyébként roppant megfontolatlanul viselkedett, hogy elárulta, hogy nyert, és hogy mennyit nyert.

Kb félmillió felett ÉLETVESZÉLY kikotyogni a nyeremény összegét.

Ha a közvetlen rokonaid nem is fognak órákig kínozni, hogy kiszedjék belőled a bankkártyád PIN-kódját, vagy aláírasák veled, hogy teljes joggal rendelkeznek a számláid felett, és utána nem vgják át a torkod, hogy ne beszélhess, attól még simán KI FOGJÁK KOTYOGNI a nagy hírt mindenkinek, aki az útjukba kerül.

És akkor annyi neked.

polyvinyl · http://beszelomajom.blog.hu 2014.06.01. 09:27:06

Egyébként meg van egy nagy adag manipuláció a poszt példameséjében.

A "nagynéniktől" jellemzően elvárná az olvasó, hogy támogassa az "unokahúgokat-öccsöket". Míg fordított esetben teljesen normális lenne, ha az unokahúg/öccs egy fillért se adna a nagynéninek, sőt, meg se említené a nyereményt.
süti beállítások módosítása