Az elmúlt napokban többekkel is beszélgettem, akik elmondták, panaszolták, hogy mi stresszeli őket mostanában. Van egy barátnőm, akinek, jó introvertálthoz illően az az egyik fő vágya, hogy hagyják őt békén, és csinálhassa úgy a dolgait, ahogy szeretné. Ehhez képest azt tapasztalja, hogy az emberek, a környezete állandóan kérdéseket tesz fel, hogy miért így csinálod, miért csak most vállalsz gyereket, miért sportolsz ahelyett, hogy tanulnál, miért nem járatod angolra az óvódás lányodat. Ő meg úgy érzi, hogy állandóan magyarázkodnia kell, igazolnia a döntései helyességét. Egy másik édesanya attól zaklatott, hogy hetedikes fia a gimnáziumra készülés helyett inkább focimenedzser játékkal játszik. Pedig elvárná tőle, hogy felfogja, hogy milyen fontos a tanulás, a felvételi, még akkor is, ha csak tíz hónap múlva lesz.

Olvastam egy cikket, amiben azt állt, hogy életünkben a legtöbb stresszt az elvárások okozzák. Beszélhetnénk arról, hogy a velünk szemben támasztott, számunkra értelmetlennek tűnő elvárások stresszelnek minket, de ezt mindjárt át is lehet fordítani a mi oldalunkra: mi várnánk el a környezetünktől, hogy fogadjanak el, ne maceráljanak mindenféle értelmetlen dologgal, és mégis ezt teszik. Rengeteg mindent szeretnénk az élettől, magunktól, a környezetünkben élő emberektől, és nagyon gyakran csalatkoznunk kell. Vannak egészen apró, hétköznapi elvárásaink, mondjuk, hogy legyen időnk reggel nyugodtan WC-re menni, és nagyszabású, mindent átfogó hiedelmeink arról, hogy hogyan kellene működnie a dolgoknak. Ilyen például az, hogy az élet igazságos, a jó elnyeri méltó jutalmát. Ezek az elvárások sokszor nem tudatosak, de azért ott vannak a fekünkben, és kegyetlenül frusztráló tud lenni, ha nem találkoznak a valósággal.

Mort Orman, a cikk szerzője szerint ezekkel az elvárásokkal az a baj, hogy nem valóságosak, többet vagy kevesebbet várunk el a világtól, mint amennyit az adni tud, és ezért kell folytonosan csalódnunk. Kétféleképp csaphatják be az embert az elvárásai. Egyrészt sok esetben túl magasra teszik az emberek a lécet, olyan dolgokban hisznek, amik nem léteznek: minden ember tisztességes; minél többet dolgozom, annál többre viszem; vagy a már említett igazságos életbe vetett hit. Azonban az élet nem igazságos, a halál nem igazságos, a házunkban történt gázrobbanás nem igazságos, a családi adókedvezmény nem igazságos. Shit happens - mondják az angolok. Mi is tudjuk, ha másból nem, korábbi tapasztalatainkból, hogy sokszor nem úgy jönnek össze a dolgok, ahogy szeretnénk. Mégis, amikor megtörténik, akkor negatív érzelmek széles skáláját éljük át, és stresszelünk. És nem csak a tényleges veszteség vagy fájdalom zavar, hanem az a kínzó kérdés is, hogy miért? Miért pont velem történik? Miért nem képes úgy viselkedni, ahogy kéne? Miért vettek hülyére már megint?

Másrészt az is előfordul, hogy túl keveset vár el az ember önmagától. Vannak, akik mindig a legrosszabbra készülnek, akik úgy állnak hozzá a dolgokhoz, hogy úgysem fog sikerülni. Na ez az elvárás-csoport meg a depresszióhoz, a visszavetett teljesítményhez, a sérült önkifejezéshez vezet.

Egyik sem jó. Nem jó folyamatosan a csalódások miatt stresszelni, de érthető módon a depresszió sem az. Mit lehet tenni? Az elvárásaink jó része tudattalan, vagy legalábbis nem szoktuk tudatosan végiggondolni, hogy nagy sértődöttségünk, dühünk, miből táplálkozik. Így természetesen a legfontosabb tennivaló, hogy tudatosítsuk, miből táplálkozik a negatív érzés, amit érzünk. Ha rájön az ember, hogy frusztrációja jórészt amiatt van, hogy igazságtalannak érzi a vele történt eseményeket, akkor rögtön továbbmehet oda, hogy valójában nem létezik igazságos világ. Ha amiatt csalódott, hogy nem került bele az első ötbe a záróvizsgán, akkor megkérdezheti magától, hogy nem túlzottak-e az önmagával szemben támasztott elvárásai.

Orman felsorol olyan tipikus elvárásokat, amik megnehezítik azt, hogy úgy vegyük a dolgokat, ahogy jönnek, anélkül, hogy feleslegesen stresszelnénk rajtuk. Közeli kapcsolataink például gyakran szereznek ilyen stresszt okozó csalódásokat. Barátainktól elvárjuk, hogy lojálisak legyenek, őszinték, és álljanak rendelkezésünkre, amikor erre szükségünk van. Ha történik egy eset, amikor nem ezt tapasztaljuk, úgy érezzük, hogy elárultak minket. Talán sosem volt igaz barátom, ha most képes cserbenhagyni! Talán csak kihasznált! Pedig lehet, hogy nekünk van túl magas elvárásunk arról, hogy milyen elkötelezettséget jelent egy barátság.

Aztán itt a kedvencem, a szülői elvárások. Amióta gyerekeim vannak, azóta tudom, hogy sosem szabad semmin fennakadnom, sosem mondhatok ítéletet más szülőkről, mert a saját gyerekeimmel is olyan elképesztő helyzetekbe bírok kerülni, amit az életben nem gondoltam volna. Rájöttem, hogy akkor tudunk nyugodtan élni, ha gyakorlatilag semmi elvárásom nincs azzal kapcsolatban, hogy mit fogok csinálni a következő fél órában, és lemondok minden saját célomról. És nálunk még nincs ilyenekről szó, hogy felvételi, meg tanulás, pusztán annyiról mondjuk, hogy elvárom-e, hogy este kilenckor már aludjon, és dühöngök-e, ha nem teszi, vagy el tudom engedni a saját elképzeléseimet, és megkímélem-e magunkat a frusztrációmtól, ami nekem is rossz, de a várva várt elalvást is lehetetlenné teszi. Sokszor nem sikerül, de a heti hét nap, napi 24 órás szülősködést csak akkor élvezem, amikor mégis.

A munkahely is sok stresszt szül. Egészen specifikus elvárásaink lehetnek azzal kapcsolatban, hogy hogyan kellene viselkednie egy főnöknek, egy kollegának, egy ügyfélnek. És gyakran nem így teszik. Aztán van az embereknek egy olyan hite is, hogy a munkahely biztos, ha valaki lojális, sokat dolgozik, akkor nem rúgják ki. Hát ez sem így van. De nagyon rosszat teszünk magunknak, ha egy esetleges tisztességtelen munkahelyi döntést magunkra veszünk, ha úgy érezzük, minden értékünkre rácáfolt a vállalat, és nem lehet már senkiben megbízni. Ilyenkor is jobb, ha megnézzük, hogy mik voltak a mi elvárásaink, nem voltak-e ezek túlzottak, és hogy milyen mechanizmusok álltak valójában a munkahelyi döntés mögött.

Tipikus stressz-, szorongáskeltő helyzet sok embernek beszédet tartani. Ezen már előzetesen azért stresszel annyit az ember, mert a lelke mélyén sejti, hogy elvárásai nem fognak találkozni a valósággal. A rejtett elvárás ugyanis az, hogy a hallgatóságból mindenkit lenyűgözzön a mondandónk, szeressenek minket az előadásunk közben. Ez ritkán teljesül. De ha kevésbé ambiciózus célt tűz ki az ember magának, ha tudatosítja és elengedi a tökéletesség vágyát, akkor mindjárt kisebb súlyt kell cipelnie beszéde közben.

És van még sok más példa. A nyaralástól azt várjuk, hogy az azúrkék tengerparton való napozás után a csodálatosan berendezett szállodában ehessük az ínycsiklandó vacsorát, vidám és mosolygós emberek között. Ahogy az utazási katalógusban erről szó volt. Ne koszos utcákon kelljen levánszorognunk a közepesen kék tengerhez zsebtolvajok között. A jogrendszertől azt várjuk, hogy vélt igazságérzetünknek megfelelően védjen meg, és számunkra kedvező, korrekt ítéletek szülessenek. A házastársunktól azt várjuk, hogy éppen úgy viselkedjen, ahogy szerintünk egy férfinak, nőnek viselkednie kell.

Persze a konklúzió nem az, hogy ne legyenek elvárásaink. (Kivéve nekem a gyerekeimmel kapcsolatban. Ott tényleg boldog lennék, ha semmi elvárásom nem lenne, mégis annyi van!) Nehéz lenne eljutni a taoista teljes nyugalom állapotába. Viszont sokszor szenved az ember a saját elvárásaitól, amiket akár el is engedhetne. Ezért nem hülyeség néha az életet az elvárásaink szempontjából megvizsgálni. Ha történik valami, ami rosszul sült el. Mit várok el magamtól? Mit várok el a másiktól? Mit várok el a világtól (munkahelytől, intézményektől, orvosoktól stb.)? És végül megnézni, hogy mennyire reálisak ezek az elvárások.

 Ha szeretnéd követni a Stresszblogot, kattints ide.