A történetet mostanra mindenki ismeri: egy idős hódmezővásárhelyi hölgy a tolvajkergetők segítségét kérte, mert más módot nem látott, hogy kitegye vejét a házrészéből, amit az vélhetően jogszerűtlenül bitorolt. Kérése meghallgatásra talált, és megérkezett Tomcat a csapatával, és arcon lőtte a házban élő férfit. Az Index alaposan végigelemzi az esetet, szociológiai, jogi, történelmi megközelítésből, gondoltam, megnézhetnénk stressz-szempontból is.

Ádámtól, Évától indulva: mi a stressz? A szervezet készenléti válaszreakciója az észlelt fenyegetésre. Mindenféle fiziológiás változás történik egy stresszhelyzetben, miközben a szervezet felkészül a stresszre adott reakcióra, a harcolj vagy menekülj válaszra. Azaz, ha egy egyed, ugyanúgy embereknél, mint az állatvilágban, veszéllyel szembesül, készültségbe kerül, majd mérlegeli a lehetőségeit: tud-e tenni valamit a fenyegetés ellen, érdemes-e felvennie a harcot, vagy inkább fülét-farkát behúzva gyorsan elmenekül. A testünk stresszreakciója mindkettő viselkedéshez biztosítja a szükséges energiát. A modern embernek az a baja a stresszel, hogy a fenyegetések nem fizikaiak, gyors válaszreakció rájuk sok esetben nem adható, ezért elhúzódó fenygetettség-érzés esetén túl sokáig marad fenn a fiziológiás készültség, és ez megrövidíti és megkeseríti az életünket. Sokan, a szegénységben felnövők, vagy a hosszú időn keresztül terrorizáltak, azt tanulják meg, hogy a rájuk leselkedő testi és lelki fenyegetésekkel úgysem tudnak mit kezdeni, ez a tanult tehetetlenség. Ez a hit végigkíséri egész életüket, változást okoz az agy működésében, és szép lassan képtelenné teszi őket, hogy rugalmasan alkalmazkodjanak az élet kihívásaihoz, már akkor sem tesznek semmit, amikor tehetnének. Folyamatosan kiszolgáltatottak lesznek, úgy a többi embernek, mint a betegségeknek, kórokozóknak, valószínűleg depressziótól szenvednek, amit esetleg mindenféle szerekkel gyógyítanak, és egészségtelen, jórészt boldogtalan, és a lehetségeshez képest rövidebb életük lesz. Így ez a tanult tehetetlenségi állapot, stressz-szempontból nagyon-nagyon rossz.

Most pillantsunk rá 2014. Magyarországára, ahol a gyerekek fele éhezik, szívfacsaróan nagy tömegek élnek mélyszegénységben, így egyre több a bűnözés, lopás, betörés, hiszen valamiből élni kell. Persze, aki nem ennyire szegény, az sincs nagyon eleresztve, mondjuk hónapokig spórol egy biciklire, amit aztán két hét múlva ellopnak, hiába vette meg rá tízezerért a biztosnak ígért lakatot. A rendőrség, szintén főleg anyagi okokból, tehetetlen, legjobb eredményük a lopásos ügyek felderítésében 17.7%. Az emberek kiszolgáltatottnak érzik magukat, tehetetlennek abban, hogy megvédjék a kicsi vagyonukat, veszélyt éreznek és nincs eszközük maguk megvédésére: megérkeztünk a stressz legmérgezőbb formájához. És jön egy csapat, a tolvajkergetők, akik megoldást ígérnek. Kihasználva az internet közösségi erejét, felveszik a harcot a bűnözőkkel szemben, megkeresik az ellopott bicikliket, "igazságot szolgáltatnak". Sokkal adaptívabban állnak hozzá a veszélyhez, mint a magukat védtelennek érzők, a menekülés helyett a harcot választják. Jól csinálják? Igen - mondják a nekik állva tapsoló kiábrándultak.

De mi az igazságszolgáltatás? Ha valakit egy másik ember megkárosított kétféle igazságszolgáltatás létezik: a megtorló igazságszolgáltatás, azaz ha megbüntetik az elkövetőt, és a kompenzáló igazságszolgáltatás, vagyis a károsult kárpótlása. Szerte a világon működnek az interneten civil, bűntény-feltáró és önbíráskodó csoportok. Az a tapasztalat, hogy ezek kizárólag az első kategóriával foglalkoznak, a megtorlással. Kutatók kimutatták, hogyha valaki nézője egy bűnténynek, de nem ismeri az áldozatot közelről, akkor csak az elkövető megbüntetésére fókuszál, nem a kompenzációra. Ha valaki az interneten értesül egy bűntényről, esetleg videón látja is, akkor egyértelműen ebbe a néző-nézőpontba kerül, és túl nagy hangsúlyt kap a büntetés nála. Pedig ha megkérdezünk egy áldozatot, hogy mennyi kielégülést jelentett számára az elkövető megbüntetése, akkor nem fog sokról beszámolni. A Facebookon a bűntényekről terjedő hírek körül elképesztő tömeghisztéria tud kialakulni, tízezrek érzik úgy, hogy elégtételt vettek a sok sérelemért azzal, hogy nyomnak egy lájkot a halálbüntetésre egy asszonybántalmazás miatt, közben nem szólnak semmit, ha vakkomondoros polgármesterük van, és csak becsukják az ablakot, ha a szomszédnő újabb sikítozása miatt nem hallatszik a tévéhíradó.

Ráadásul az interneten terjedő kezdeményezéseknél az emberek nagyon kevés információnak vannak birtokában, és ezen kevés tény alapján osztanak meg, lájkolnak dolgokat, vagy tesznek esetleg még többet. Így fordulhat elő, hogy jószándékú emberek nyomra vezetik a "kétségbeesett apát", aki gyermekeit keresi. Nem tudván, hogy az anyának hihetetlen energiájába, sok életveszély vállalásába került végre megszabadulni az őt és gyerekeit naponta véresre verő férfitól, és új életet kezdenie valahol. Na ez a baj, az interneten formálódó jószándékú civil igazságszolgáltatásokkal.

És a nem internetes civil igazságosztás? Itt egy történet Brazíliából. Rio de Janeiro rendezett, középosztálybeli városrészében egy nap nyakánál fogva egy oszlophoz láncolva, lemeztelenítve és megverve találtak egy fiút. Egy helyi igazságszolgáltató csoport középkorú férfijai tették, megbüntetve a gyereket a lopásaiért. Később kiderült, a fiú csak tizenöt éves volt, valóban lopott, hiszen anyja házából kitették, azóta hajléktalanként tengődött, és nem volt mit ennie. Az őt kikötöző férfiak rendszeresen vertek össze utcagyerekeket a környéken, motorral, fegyverekkel felszerelkezve fogták közre őket, és a megölésükkel fenyegetőztek. A nő, aki megtalálta a fiút, közzétette facebook-oldalán a képet, és az egy dolog, hogy rengetegen kommentálták úgy az esetet, hogy a fiú megérdemelte, amit kapott, de a nő ellen is olyan gyűlölet-hadjárat indult, hogy be kellett zárnia az oldalát. Szegénység, fenyegetés, erőszak, gyűlölet.

Mi még nem vagyunk Brazília, és a tolvajkergetők (talán) nem önbíráskodó csoport. De hol a határ, és ki szabja meg? Ma egy gázpisztoly, holnap micsoda? És ki ellen? Talán sikerült bemutatnom, hogy az internetes, közösségi igazságszolgáltatás mennyire el tud ferdülni. És ha egyre többen, egyre vehemensebben csatlakoznak ilyen csoportokhoz, akkor mi áll az önbíráskodás útjába? Adaptívnak, a stresszt csökkentőnek tűnik ez a válasz a magyar közállapotokban kiszolgáltatott emberek problémáira, bennem mégis stresszt kelt. Mert az önbíráskodás definíció szerint erőszakkal, vagy erőszakkal való fenyegetéssel jár. Az erőszak pedig stresszkeltő, akár elszenvedője valaki, akár csak a tanúja. Az én rémálmaimban nem tizenötéves biciklitolvajok, hanem kigyúrt/elhízott, csapatokban vonuló, saját erejüktől megrészegült, hőzöngő férfiak szerepelnek, akik feljogosítva érzik magukat erőszak alkalmazására az ellen, akit éppen kigondolnak. Nem szeretném, hogy valóra váljon!

Ha szeretnéd követni a Stresszblogot, kattints ide.