Tegnap beszéltem egy barátnőmmel jó hosszú idő után. A "mi újság?"-ra az volt a válasza, hogy egyre bizonytalanabb a munkám, és egyre többet túlórázom. Lehet ennél rosszabb egy munkahelyen? Persze, ha még azt is hozzáteszi, hogy nem keresek eleget a megélhetésünkhöz. De egyébként tökéletes összefoglalása a stresszes, vacak munkahelynek.

Egy ismerősöm egy nagyon feszített tempójú projekten dolgozik. Munkatársaival 60-70 órát dolgoznak minden héten, állandóan változó határidőkhöz és fókuszokhoz alkalmazkodnak, vállvetve hányódnak a politika és a technológia útvesztőiben. Péntek este érkezik egy levél a cég vezetőjétől, akit személyesen még nem is láttak, hogy most értesült róla egy felső köröknek tartott tárgyaláson, hogy egy ad hoc megszabott (előre jelzetten betarthatatlan) határidőt nem tartottak be, szégyelljék magukat, hogy őt, és a céget ilyen kínos helyzetbe hozták, kezdjék el azonnal jóvátenni a dolgot, és büntetésből senki nem mehet szabadságra a nyáron. Az illető vezetőnek szerencséje volt, hogy visszakézből csak egy beosztottja mondott fel. Hogyan legyenek lojálisak a dolgozók a céghez, és annak vezetőjéhez, ha az sem lojális hozzájuk, legalább annyiban, hogy a saját embereinél is tájékozódik a helyzetről? Arról mondjuk nem beszélve, hogy egy vezetőnek pont az lenne a dolga, hogy tompítsa a kívülről érkező nyomást, ezáltal teremtve meg a feltételeket a munkavégzéshez. Nem pedig éretlen stílusban kéne levezetnie emberein a rosszkedvét. Simon Sinek, napjaink talán leginspirálóbbnak tartott menedzsment guruja szerint az ilyen igazgatók nem vezetők. Tekintélyek, mert az emberek függnek tőlük, ezért engedelmeskednek nekik, de sosem követnék őket önszántukból. Így nem tekinthetők vezetőknek.

Sinek legutóbbi TED-es előadásában arról beszél, hogy egy jó vezető mellett az ember biztonságban érzi magát. Swenson kapitány példájával indít, aki magas kitűntetést szerzett a 2009-es, Afganisztánban töltött szolgálata jutalmaként. Van egy videó-felvétel, ahol folyamatos tűz alatt tartott területre megy vissza újra meg újra, hogy kihozza a helikopterhez a sebesülteket és halottakat. Az igazán megható pillanat az a felvételen, ahogy az egyik megsérült őrmestert betéve a helikopterbe lehajol és puszit ad neki, mielőtt visszamenne a többi sebesültért. Honnan ez a szeretet, ez az önfeláldozás? - kérdezi Sinek. A hadseregre az a jellemző, hogy olyan emberek vannak ott, akik hajlandók feláldozni magukat azért, hogy nekünk, többieknek jó legyen. Mennyire eltér ettől az üzleti világ, ahol emberek hajlandók feláldozni másokat, hogy nekik maguknak jobb legyen. Lehet, hogy a hadseregbe eredendően jobb emberek mennek szolgálni? Nem, nyilván nem, hanem a körülmények hozzák ki belőlük az önfeláldozást, a bajtársi szeretet. Ami mindenkiben benne van, csak általában nem megfelelők a körülmények, hogy felszínre kerüljön. Sinek azt mondja, hogy mindegyik "hős", akivel beszélt, azt válaszolta, hogy azért vállalta élete kockáztatása árán a veszélyt, hogy megmentsen valakit, mert tudta, érezte, hogy ezt a bajtársai is megtennék érte.

A Homo Sapiens az ideje kezdetén létrehozta a Biztonság körét. Csoportokba verődtek, ahol szorosan együttműködtek egymással, hogy megvédjék magukat a külső veszélyek - időjárás, ragadozók, más törzsek - ellen. Éjjel ki tudták pihenni magukat, mert bíztak abban, hogy az éppen őrködők figyelmeztetik majd őket, ha veszély közeleg. Ez a bizalom, ez a hit a társainkban nem elhatározás kérdése, hanem egy érzés, ami a tapasztalatokból táplálkozik. A mai világban éppúgy veszélyek leselkednek az emberekre, amik megakadályozhatják boldogulásukat, lehetőségüket egy sikeres élethez. Egy munkahelyet simán tönkrevághat egy 2008-ashoz hasonló válság, egy új technikai fejlesztés, ami szükségtelenné teszi az ő terméküket, egy-két rossz üzleti döntés. Az emberek akkor működnek jól, képesek valódi együttműködésre, akkor hajlandók akár kockázatot, vagy nehézséget vállalni a cég érdekében, ha bízhatnak abban, hogy belül biztonságos közegben vannak.

Ezt a bizalmat nem lehet parancsszóra elérni, nem lehet belefoglalni a munkaköri leírásba, ezt az embereknek érezniük kell. A sok harag, gyűlölet, áskálódás, és szorongás azért van, mert nem érzik biztonságban magukat. A bankigazgatók, vagy más felsővezetők magas juttatása nem csak azért nyitja ki a bicskát az emberek zsebében, mert olyan sok, hanem azért, mert a legtöbb vezetőt méltatlannak érzik rá, hiszen korántsem vállal annyi kockázatot és nehézséget, mint amennyibe a beosztottait beletaszítja. Az, hogy egy munkahelyen kialakul-e az együttműködés, a lojalitás, az áldozatvállalás légköre, a vezetőn múlik. Sinek szerint egy igazi vezető sosem áldozza fel az embereit a számokért, mindig inkább a számokat az emberekért. Példaként Bob Chapman vezérigazgatót hozza, aki egy nagy építési vállalkozásnak a feje. A 2008-as válság nagyon érzékenyen érintette a cégét, a megrendeléseik 30%-át elvesztették, 10 millió dollárt meg kellett spórolniuk. Összeült a vezetés, hogy megbeszéljék az elbocsátásokat, és Bob nemet mondott. Inkább azt választották, hogy minden dolgozónak, a felsővezetőknek éppúgy, 4 hét fizetés nélküli szabadságra kellett menni. Hogy ezt mikor vették ki, rájuk volt bízva. Úgy hirdették ki, hogy jobb, ha mindegyikünk szenved egy kicsit, mintha páran közölünk szenvednek sokat. A belső hangulat a cégben megerősödött. A vállalat 10 helyett 20 milliót spórolt meg, az emberek szervezkedtek, üzleteltek egymással: volt, aki megengedhetett magának több szabadságot is, az átvállalta attól, aki nem - minden dolgozó megmaradt a cégnél, és az ugyanolyan erős volt a válság kifutásakor, mint azt megelőzően. Mert ha az emberek biztonságban érzik magukat a cégben, akkor a természetes reakció az együttműködés és a bizalom.

Sok olyan igazgató van, aki egyáltalán nem vezető, és sok olyan ember van egy céges hierarchia alján akár, aki pedig igazi vezető. Mert azt választotta, hogy törődjön azokkal, akik körülötte vannak. És ez a vezetés. A tengerészgyalogosoknál az a szokás, hogy a tisztek esznek utoljára, a legénység után. Van egy történet, hogy későn ment egy csapat enni, és a tisztnek semmi sem maradt. Mikor kijött éhesen, az emberei várták, és mind adott neki valamennyit a saját ételéből.

Azért vezető valaki, mert elöl megy. Azért, mert hajlandó kockázatot vállalni az embereiért. Azért vezető valaki, mert hajlandó magát feláldozni az embereiért. És azok, ha ezt látják, érzik, akkor maguk is hajlandók feláldozni magukat a vezetőért.

Milyen jó lenne, ha ezt az előadást a fent idézett, és még sok más magyar vezető is megnézné:

 Ha szeretnéd követni a Stresszblogot, kattints ide.