Egyik barátom kedd este halkan dúdolgatva sétált haza egy jól sikerült randevúról. Az egyik sarkon befordulva meglátott egy lányt a ház lábánál zokogni. A lány ruhája tépetten lógott, vérfoltok mindenhol, arcán ütések nyoma, táska nem volt nála, csak ült és zokogott az éjszakában. A barátom odament hozzá, és nagy nehezen kihámozta az eseményeket: a lány barátaival szórakozott, valami belekerült az italába, majd arra eszmélt, hogy többen ütik, verik, erőszakolják, és végül táskáját, telefonját elszedve otthagyták az utcasarkon. Rögtön hívták a rendőröket és a lány édesanyját. Innetől a lány történetét nem tudom tovább, mert az ismerősöm eljött, mikor a rendőrök megérkeztek. Az ő történetét viszont ismerem, alig aludt aznap éjjel, és azon a zaklatottságon kívül, amit az egész eset kiváltott belőle, az is sokkolta, hogy több, mint egy órán keresztül mászkáltak el a járókelők a lány mellett anélkül, hogy bárki felajánlotta volna a segítségét.

Kevésbé szörnyű történet: fényes nappal, csúcsforgalomban álltam a Károly körúti zebránál vagy harminc mellettem várakozóval együtt. Az elsuhanó autók mögött a túloldalon szintén nagyjából ennyien vártak a zöldre. Középen állt egy ötvenes nő, ránctalan világos kosztümben, és hirtelen eleredt az orra vére. Kezével kapott oda, próbálta felfogni a vért, közben a ridiküljében kutatott zsebkendő után, eredménytelenül. A vörös cseppek lassan szaporodtak a selyemblúzán, majd a bézs szoknyáján. Elkezdte kérni a körülötte állókat, hogy adjanak már neki egy zsebkendőt, de mindenki elfordult tőle. Nem vagyok egy nagy hős, egyáltalán nem szeretnék bezzegelni, de volt nálam zsebkendő, és végül csak váltott a lámpa, így középen találkoztam szegény vérző asszonnyal, és felfogtuk a patakzó vérét. A lényeg csak annyi, hogy azok, akik mellette álltak, fél-egy percig inkább hátat fordítottak és arrébb húzódtak, mint hogy segítsenek a láthatóan nem veszélyes, vagy részeg, vagy verekedő, vagy akármilyen nőnek.

Bystander effektusnak hívják angolul, magyarul kívülálló hatás. Az emberek tanúi egy vészhelyzetnek, egy rosszullétnek, egy balesetnek, és nem segítenek. Minél többen vannak, annál kisebb az esélye a bajbajutottnak, hogy segítséget kapjon. Az alábbi videót most forgatták Budapesten a Hősök tere kezdeményezés kapcsán. 

Az a kérdés, hogy mennyi idő után fordul valaki oda egy normális ruházatban lévő, de nem normálisan viselkedő, fekvő emberhez, hogy megkérdezze, szüksége van-e segítségre. A válasz jól látható: hosszú perceknek kell eltelnie.

A kívülálló hatás nagyon alaposan kutatott témája a szociálpszichológiának. Az egyik első eset, ami megrázta az amerikai közvéleményt, és elindította a jelenségnek a széleskörű kutatását a New York-i, 28 éves Kitty Genovese tragédiája volt. Éjjel háromkor tartott haza munkahelyéről, és megtámadta, majd megölte az utcán egy erőszakoló sorozatgyilkos. A támadás több, mint fél órán keresztül tartott, és a lány eközben folyamatosan sikoltozott és segítségért kiabált. A korabeli tudósítások szerint a környező házakból legalább 38 ember végignézte a dolgot, és senki sem sietett a szerencsétlen nő segítségére, vagy hívta ki a rendőröket. A gyilkos ráadásul menet közben elhagyta a helyszínt, de tíz perc múlva visszament, és befejezte a nő kínzását és meggyilkolását. Később azért megállapították, hogy az újságok némileg túloztak, 38 ember nem nézte végig a rettenetes eseményeket, voltak, akik csak hallották. Egyvalaki pedig kihívta a rendőrséget, de azok sajnos későn érkeztek. Ennek ellenére igaz marad, hogy nagyon sokan voltak, akik meggátolhattak volna egy sorozatgyilkost abban, hogy megkínozzon és megöljön egy ártatlan nőt, és mégsem tették.

John Darley és Bibb Latané 1968-ban kezdték el a jelenség kutatását, amit rengeteg megismételt, és hasonló eredményre jutó vizsgálat követett. A kísérletek elrendezése az, hogy megrendeznek egy vészhelyzetet, vagy egy valamilyen szempontból közbeavatkozást igénylő helyzetet, és mérik az időt, hogy mennyi idő múlva jut el valaki odáig, hogy segítsen (ez látható a videón is). Latané és Darley első kísérletében egy kiborult, síró nő volt a helyiségben és a kísérleti alanyok egyedül vagy többekkel együtt szembesültek ezzel a helyzettel. Az eredmény az, hogy akik egyedül voltak, amikor az "áldozattal" találkoztak, azok 70%-ban segítettek neki, de ha többen voltak együtt, akkor csak az emberek 40%-a kérdezte meg, hogy mit tehetne. A kísérletekben, és az életben, a vészhelyzeteket többféle dolog jellemzi. Sérülés-veszéllyel vagy már megtörtént sérüléssel járnak, szokatlanok és ritkák, nem egyértelmű, hogy mit kell tenni, váratlanok, és azonnali beavatkozást igényelnek. Ez ugye többféle helyzet lehet, az épületben kiütő tűztől, a vízbe pottyanó gyerekig, az idézett orrvérzéstől, a HÉV-megállóban kapott epilepsziás rohamig, az utcai rablástól, a buszon furcsán viselkedő utastársig. Ha az emberek ilyen helyzetekkel találkoznak a következő folyamat zajlik bennük: 

1. észreveszik, hogy valami történik
2. vészhelyzetnek értelmezik az eseményeket
3. valamilyen szinten elkezdenek (vagy nem) felelősséget érezni
4. kigondolják, hogy mit tehetnének
5. közbeavatkoznak, tesznek valamit.

Ha több ember van együtt, már eleve nem veszik észre olyan hamar, hogy fennforgás van. Latanéék egyik helyzetükben füstöt eresztettek egy szellőzőnyíláson keresztül, teszteket kitöltő diákok közé. Ha egyedül ült a diák a szobában, akkor öt másodpercen belül biztosan észrevette, hogy gáz, vagyis füst van. Ha többen voltak, akkor húsz másodpercbe is beletelt nekik, hogy észrevegyék. Talán mert több ismeretlen között modortalanságnak tűnik felnézegetni, vizsgálgatni a helyszínt és a többieket, ezért ment ilyen lassan.

De ha észre is veszik, hogy valami szokatlan történik, akkor is kérdéses, hogy a kívülállók vészhelyzetnek értékelik-e az eseményt. Hogy az emberek eldöntsék, vészhelyzet-e a dolog, vagy csak hülyét csinálnának magukból, ha elkezdenének ugrálni, egymást szokták figyelni. Furcsa a dolog, vajon a másik mit gondol erről? Ő úgy ítéli meg, hogy be kell avatkozni? És ez, ha többen vannak, akkor úgy néz ki, hogy mindenki a másikat figyeli, és amíg ezzel vannak elfoglalva, addig senki sem tesz semmit, ezáltal úgy tűnik, nem közbeavatkozást igénylő helyzetről van szó. A füstös kísérletben a résztvevők már nem láttak a füsttől, többen nehezen kaptak levegőt, és köhögni kezdtek, mégsem rohant ki senki sem a szobából, hogy szóljon, hogy tűz van. Illetve ez nem igaz. Az összes csoportos helyzetből egy, azaz egyetlen résztvevő gondolta, hogy szól, hogy talán hívni kéne a tűzoltókat. Az is igaz viszont, hogyha igazán nagy a veszély, komolyan életveszély forog fenn, akkor eltűnik ez a hatás, akár egyedül van valaki, akár társaságban, nagyobb arányban kezdenek segíteni.

Hogy mennyi felelősséget érez valaki, azaz mennyire érzi saját kötelességének a közbeavatkozást azon múlik, hogy a segítségre szoruló (szerinte) megérdemli-e a segítséget, mennyire érzi magát valaki kompetensnek, alkalmasnak arra, hogy beavatkozzon, és hogy milyen kapcsolat van a kívülálló és az áldozat között. Ha ezt mérlegelte, akkor dönthet úgy, hogy ő maga avatkozik közbe (mint a hétéves kisfiú a Kiscelli utcában) vagy kérheti hatóságok (rendőrség, tűzoltók, biztonsági szolgálat) segítségét.

Nos hát ez a pszichológiai folyamata, hogy mikor és miért (nem) avatkoznunk be mi, kívülállók egy helyzetbe, miért nem segítenünk embertársaikon. Lehet, hogy észre sem vesszük. Lehet, hogy félünk. Félünk, mert minket is bánthatnak, mi is megsérülhetünk, félünk, mert nem akarunk kínos helyzetbe kerülni, félünk, hogy nem viselkedünk udvariasan, ha mások dolgába avatkozunk. Egyszerűen csak nem akarjuk mások nehézségeit a nyakunkba venni, megvan nekünk a magunké. Vagy nem tudjuk, mit kéne tenni. Vagy zavarba jövünk. Vagy sietünk. Jogosnak tűnő mentség minden esetben van. De mindig döntést hozunk. Teszünk-e valamit, vagy nem. Ha nem, ha elfordított fejjel továbbmegyünk, akkor sem szabadulunk könnyen a dologtól. A látott stressz hatással van mindenkire, annak is felmegy a vérnyomása, aki csak tanúja a dolognak. Aztán, ha van még erkölcsi érzéke az embernek, akkor ott a bűntudat is. Hogy valamit tennem kellett volna.

Viszont ha segítünk, ha egyáltalán megkérdezzük, hogy tehetünk-e valamit, akkor az nemcsak a másikban, hanem bennünk is jó érzést kelt. A másokkal való kontaktus csökkenti a stressz testi tüneteit. Katartikus lehet. Vagy legalább kap az ember egy mosolyt, egy hálás köszönömöt. Arról nem beszélve, hogy bármikor kerülhetünk mi is olyan helyzetbe, hogy segítségre szorulunk. Ha olyan világban, társadalomban szeretne az ember élni, amiben bízni lehet abban, hogy kap egy segítő kezet, egy jó szót, ha bajba kerül, akkor ezt neki kell elkezdenie. Nekünk kell elkezdeni. Hogy a közöny és visszahúzódás helyébe a másikra való odafigyelés, az egymást biztonságban tartó jószándék lépjen.

Szeretnék idézni egy autizmussal élő kisgyerek édesanyjától. Egy, az Éva Magazinban is megjelent posztban írta le egy nekik átlagos, a kívülálló számára nagyon keménynek tűnő délutánját. A kérése a történet végén:

"Tudjátok, kedves ismeretlenek, konformnagyik, konformapukák és anyukák, ilyenkor az a kérdés, hogy "mit segíthetek?" olyan nekünk, mint egy visszajelzés, hogy nem egyedül élünk ezen a bolygón, és ti nem nézők vagytok, hanem emberek. Mint én, meg a gyerekem. Kérlek benneteket, hogy legközelebb ha "ufót" láttok, fura viselkedést, kérdezzetek! Lehet hogy az is segítség ilyenkor, ha pl. megfogjátok anyuka táskáját, vagy csak jelzitek hogy ott vagytok, és nem kell úgy éreznie, hogy eltévesztette az univerzumot. Nem kell hőstettekre gondolni, segíteni nem ciki, a ciki részét én elviszem a vállamon."