Száműzetés, kiközösítés, elutasítás. A legősibb büntetési módok, még akkor is, ha valójában nem éri fizikai fájdalom az embert, nem kerül börtönbe, élheti tovább az életét ugyanúgy, ahogy eddig - csak máshol, vagy másokkal.
Egyszer, gimnazista koromban, renitens viselkedésem miatt hazaküldtek egy osztálykirándulásról. A büntetést, bármi lett volna az, végtelenül igazságtalannak éreztem, a tanárnő pedagógia képességeit addigra már rég leírtam magamban, a barátommal egy kitűnő napot töltöttem a városban, sokkal szabadabban és vidámabban, mintha a kötelező osztályprogramon vettem volna részt. A szüleim nem haragudtak, a dolognak következménye nem volt. Szóval semmi veszteségem nem lett a dologból. Nagy traumát sem okozott, akkor és azóta is csak röhögünk rajta, de mégis. Volt pár perc, amíg végig kellett mennem a folyosón összegyűlt osztálytársaim előtt, akik közül a szimpatikusabb formák gúnyos megjegyzéseket tettek rám, én meg mentem csendben és megalázottnak éreztem magam, amíg végre be nem csapódott mögöttünk a szállás kapuja.
Miért van az, hogy az emberek, évezredek óta hatásos szankcionáló, megalázó, ellehetetlenítő módszerként alkalmazzák az elűzést, a kiközösítést? Szigorú családfők fenyegetik rosszalkodó kisfiukat, hogy ha így folytatja, nem ülhet le a családdal vacsorázni. Amerikában eltiltják az iskolába-járástól az engedetlen diákokat. A bukott hadvezéreket száműzik. Hát miért hiányzik a vacsora, ha nem is éhes az ember fia? Van-e jobb, mintha végre pár napig legálisan nem kell iskolába járni? Miért érezte Napóleon halálos ítéletnek Szent Ilona szigetét?
Könnyen követhető evolúciós okai vannak, hogy nehezen viseli el az ember, ha elküldik valahonnan, ha nem lehet ott a csoport közelében. Az embergyerek hosszú ideig van ráutalva szülei, és a közössége jóindulatára, ha nincs, aki gondoskodjon róla, enni adjon neki, megvédje a hidegtől, megtanítsa a dolgok működésére, akkor elpusztul. Így volt ez az ősemberek idején, és így van most is. Éppen ezért teljesen ésszerű, adaptív, hogy kialakult az emberekben egy riasztó-rendszer: ha egyedül vagy, az veszélyes, tehát tegyél ellene. Erre a cselekvésre pedig úgy sarkallja a genetika az embert, hogy az egyedülléttől, a kiutasítottságtól elkezdi magát rosszul érezni. Ahhoz, hogy ez a rossz érzés megszűnjön, tennie kell valamit. A kisbabák sírnak, így hívják az anyjukat magukhoz, a nagyobbak pedig már aktívan keresni kezdhetik a társaságot. A felnőtteknek változatos a lehetőségük, hogy hogyan reagálnak - de egy szinte minden emberben közös: ha nincs körülötte biztonságos szociális közeg, akkor rosszul érzi magát.
A pszichológusoknak nem a fő fókusza ez az elutasítottság-érzés, de azért nem maradunk tudományos eredmények nélkül. 2003-ban két idegkutató, Naomi Eisenberg és Matt Liebermann gondolták úgy, hogy utánajárnak, vajon az "összetört szív", a "kitaszítottság fájdalma" csak költői túlzások, vagy van neurológiai alapja is az érzésnek. Agyműködést figyelő gépet (fMRI-t) kapcsoltak a kísérleti alanyaik fejére, és arra kérték őket, hogy játszanak számítógépen. A játékot Cyberballnak nevezték, virtuális labdadobálásról volt szó. Azt mondták a kísérletben résztvevőknek, hogy két másik játékossal játszanak, akik máshol vannak. Annyi volt a játék, hogy egy labdát dobáltak a képernyőn egymásnak. Valójában persze nem volt két másik játékos, egy algoritmus szabályozta, hogy kinek megy a labda, de a kísérletvezetők elég hihetően felépítették a két fantomjátékost, így a résztvevők tényleg azt hitték, hogy igazi emberekkel játszanak. Egy ideig dobálták is egymásnak a labdát, majd egyszer csak a két beépített játékos elkezdte egymás között dobálni, kihagyták belőle a kísérlet alanyát. Az nem tehetett semmit, nem szólhatott, hogy "hé, dobjátok nekem is", csak ült és várt, hogy végre újra észrevegyék, ő is ott van. Eközben pedig az agyában aktiválódott a fizikai fájdalomérzetért felelős agyterület. Vagyis tényleg, konkrétan olyan fájdalmat élt át, mintha egy sérülés miatt fájna valamije. Egy másik kísérletben embereknek az exük fényképét mutogatták, és itt is azt találták, hogy a képek látványára aktiválódott az agy fájdalomért felelős területe.
Fordítva is tesztelték a dolgot: olyan emberek, akik fájdalomcsillapítót kapnak, azaz olyan szert, ami akadályozza, hogy a fizikai fájdalomérzetet megéljék, azok kevésbé szenvedtek lelki fájdalmaktól is, sokkal kevesebb sértődéstől, megbántódástól számoltak be, mint placebót kapó társaik.
A kutatók szerint a társas kitaszítottság biológiai összekötöttsége a fizikai fájdalommal nagyon takarékos megoldás a természet részéről. Ahelyett, hogy kialakult volna egy külön neurológiai rendszer a társas közegben elszenvedett fájdalmakra, egyszerűen csak össze lett kapcsolva a kétféle fájdalmat jelző funkció. Hiszen a cél ugyanaz: jelezni a gazdának, hogy gond van, tegyél ellene. Mert éppolyan veszély egy fizikai sérülés, mint a társas kirekesztettség.
Kognitív és érzelmi következmények sorát indítja be, ha valaki kitaszítottnak érzi magát. Harag, szorongás, depresszió, féltékenység, szomorúság - mind jellemző érzések. Más következmények is vannak, egy kirekesztett ember rosszabbul és kevesebbet alszik, egy ilyen élmény után intellektuális feladatokban is rosszabbul teljesít.
Nehéz elképzelni olyan társas visszautasítottságot, ami ne járna fájdalommal. Még ha egy olyan csoport tagjától is szenvedi el valaki a visszautasítást, akiket nem szeret, vagy nem tart sokra, a fájdalom akkor is megjelenik. Még olyat is csináltak, hogy pénzt adtak azoknak, akik ki lettek zárva egy csoportból, míg akik bent maradhattak, azok nem kaptak pénzt. De ebben az esetben is ott volt a fájdalom, a rossz érzés a kiközösítetteknél.
Szerencsére ezek az érzések többnyire nem maradnak tartósak. Az elutasítottság közvetlen és elkerülhetetlen fájdalma után egy kiértékelő fázis következik, az ember meghányja-veti magában, hogy mit tegyen. Vannak, akik támadókká és agresszívvé válnak, mások inkább még barátságosabbá, és aktívan keresik azt a közeget, ami elfogadja őket. Hogy ki mit választ, az nagyrészt az élettörténettől, a korábbi és az aktuális tapasztalatoktól függ. Ha van húsz ember, aki elutasít, de találok egyet, aki nem - akkor máris kisebb a sérülés, úgy tudok viselkedni, hogy legalább mások kedvelését elnyerjem. Ha pedig valaki sokszor él át ilyet, akkor egyre kevésbé tud "jól" reagálni a dologra, és könnyen elképzelhető kimenet a depresszió, droghasználat, vagy az öngyilkosság is.
Ami viszont biztos, bármilyen társas, csoportból való elutasítást, kitiltást él át az ember, akkor van fájdalom, zavarban-lét és megalázottság. És nem szívesen beszél róla senki.
Ennek a kirekesztettség, kitiltás, kiközösítés témának messze mutató következményei vannak, de itt nem kalandozom el a diplomácia, a rasszizmus, vagy a gyereknevelés területeire. Csak annyit jegyeznék meg tanulságként, hogy biológiailag rögzített, valós fájdalmat él át, akit kizárnak valahonnan, és legyen ez a kizárás bármilyen szimbolikus, akkor is igazi büntetésről van szó, a szó legősibb értelmében.
Ha szeretnéd követni a Stresszblogot, kattints ide.