Néha nagyon nehéz helyzeteket dob elénk az élet. Olyanokat, amikből nem könnyű felállni. Máskor a hétköznapokon ér minket annyi nyomás, erősödik fel annyira a munkahelyi stressz, hogy úgy érezzük, nem bírjuk tovább. Rajtunk is és környezetünkön is múlik, hogy milyen könnyen sikerül újult erővel haladni előre, vagy beragadunk egy olyan állapotba, ami nem jó nekünk. A reziliencia éppen az a fogalom, ami segít nekünk a felállásban. De mi is ez?

Akit padlóra küldött az élet, annak egyáltalán nem könnyű újra felállni, visszatérni. Nézzük meg Leon Fleisher zongoraművészt, aki a drámai visszatérések bajnoka lehet: negyven év kihagyás után, hetvenhat évesen sikerült neki. Leon Fleisher élete a zongoráról szólt. Édesanyja egy ünnepelt koncertzongorista fiút szeretett volna, így a kis Leont már négyévesen a zongora elé ültette. Fleisher élete onnantól a zenéről szólt. A nagy munka nem volt hiábavaló, nyolcévesen már színpadon állt, tizenhat évesen a  New York-i filharmonikusokkal koncertezett, sokan az évszázad zongorista csodagyerekének tartották. Pályája csillogása töretlen volt egészen addig, míg a harmincas évei közepén azt nem tapasztalta Schubert Wanderer Fantáziájának gyakorlása közben, hogy jobb keze nem engedelmeskedik akaratának. Ujjai begörbültek és görcsösen befeszültek a tenyeréhez, ahelyett, hogy gyakorlottan mozogtak volna a billentyűkön. És itt volt vége. Ettől kezdve a jobb keze használhatatlanná vált a zongorázáshoz. Külön kísérteties lehetett, hogy ujjai csak akkor éltek önálló életet, amikor zenélt, minden más esetben normálisan működtek - így még az orvosok is kételkedtek betegségében, hiszen a rendelőjükben, zongora híján, nem tudta produkálni a tüneteket.

Éveken keresztül vizsgálták, nézegették, próbálkoztak az orvosok, míg végül odáig eljutottak, hogy a betegsége fokális disztónia névre hallgat, de sokat kezdeni nem tudtak vele. Ma már, köszönhetően akár Leon Fleisher szerencsétlen esetének is, sokkal jobban ismerjük ezt, a zenészeket különösen gyakran érintő betegséget. Ahogy Dr. Pásztor Zsuzsanna, a zenész disztóniát taglaló alapos és érdekes cikkében írja, ellentétben a korábbi találgatásokkal, nem a kéz betegsége, nem is hisztéria, vagy egyéb lelki baj, hanem az agyban keletkező szervi elváltozás. Az agy plaszticitása elképesztő, már pár órás zenélés során is kialakulnak benne olyan idegi kapcsolatok, melyek a hangszeres játéknak köszönhetők, és korábban nem voltak jelen. Neurológusok 6 éves gyerekek agyi képeit vizsgálva meg tudják állapítani, hogy a gyerek zenél-e vagy sem. El lehet képzelni, hogy egy harminc éve, napi 8-10 órát zenélő művésznél mekkora "zenész-agyterület" fejlődik ki. Egy virtuóz zongorista másodpercenként 20-30 hangot szólaltat meg. Ezt a teljesítményt az agyban neuronok tízezrei, idegi kapcsolatok milliárdjai teszik lehetővé. Egy ponton az agy eléri kapacitása végét, a megnövekedett agyi területek összeérnek, a serkentő és gátló kapcsolatok egyszerre sülnek ki, és berögzül egy olyan kaotikus agyműködés, amit a zenész keze rendetlenkedésén, vagy egy fúvós az arcizmainak irányíthatatlan működésén keresztül tapasztal meg. Zenét oktató szakemberek ma már tudják, hogy figyelni kell erre az extrém fizikai, agyi terhelésre, a művészek testét ugyanúgy gondozni kell, mint az élsportolókét, és már gyerekkorban lehet tenni azért, hogy ez az alig-alig kezelhető állapot ne következzen be.

Sajnos Leon Fleisher idejében, a hatvanas években még semmilyen módszer nem segített az állapot megváltoztatásában, a művész jobb keze többé nem volt használható. Mi történik egy emberrel, aki egyik napról a másikra elveszti munkáját, szenvedélyét? Ünnepelt világsztárból tanácstalan orvosokhoz járó, munkaképtelen páciens lesz? Reménytelenség, tehetetlenség, depresszió, válás. Két évig tartott ez az időszak, mígnem egy reggel bevillant neki a gondolat, hogy életének értelme nem a zongorajáték, hanem maga a zene. Karmesterként, tanárként (és balkezes zongoristaként) ugyanolyan, vagy még kielégítőbb művészi élményekben lehetett része, mint korábban - így később azt nyilatkozta, hogy nem is biztos, hogy visszacsinálná a dolgot, ha megtehetné. Bár kiteljesedett életet élt disztóniájával együtt, sosem adta fel a gyógyulás keresését. "Nem tudom, hogy kitartó voltam-e, vagy kényszeres, esetleg csak végtelenül makacs" - mondta arról, hogy éveken, évtizedeken keresztül mindent kipróbált az aromaterápiától, a gyógytornán át, a különböző neurológiai kezelésekig. Végül majd negyven évvel a disztónia kialakulása után az egyik módszer, egyfajta botox injekció, bevált. Fleisher 76 évesen, újra két kézzel játszva turnézta végig a fél világot.

Kitartás, elszántság, optimizmus, hit a sikerben, új célok megtalálása, öngondoskodás, lelkierő - csupa olyan tulajdonság, amelyekben Leon Fleisher bővelkedett, vagy amelyeket kénytelen volt kinevelni magában. Ezek tették lehetővé, hogy negyven évig küzdjön a céljáért, és eközben bár csalódással és szomorúsággal tarkított, mégis teljes, tartalmas és számára elégedettséget jelentő életet éljen. Van egy fogalom, a reziliencia, amit manapság egyre gyakrabban kerül elő, egyre többet beszélünk róla. Ez a lelki alkalmazkodóképességet jelöli, éppen ezeknek a működéseknek az összessége, amik lehetővé teszik, hogy nagy csapások, kudarcok után is fel tudjuk építeni magunkat, maradjon erőnk élvezni és méltósággal megélni éveinket. Ehhez adhat erőt akár az is, ha megismerjük Fleisher példáját.

Leon Fleisher - Two Hands from Thomas Duperre on Vimeo.

Ha szeretnéd követni a Stresszblogot, kattints ide.