Stresszblog

under pressure w

Stresszblog

Ez a blog a stresszről szól. Ha valakinek van kérdése, ötlete, története a témával kapcsolatban, írja meg bátran, és utána járunk, megkérdezzük, meghallgatjuk, és megosztjuk a Stresszblogon. Kövess a Facebookon: https://www.facebook.com/stresszblog

2014. február 06. Szalay Ágnes

Miért halogatunk?

Már tudtam, hogy a halogatásról írom a következő bejegyzést. Már három napja tudtam. Leültem a gép elé, kinyitottam a szerkesztő oldalt. Aztán gyorsan megnéztem a Facebookot, hátha történt valakivel valami izgalmas. Aztán a leveleimet. Végül a híreket. Végülis az embernek tudnia kell, mi történik a világban. Visszatértem a blogoldalhoz, néztem egy kicsit, aztán kimentem mosogatni. Elvégre nem száradhat rá a reggelimaradék a tányérokra. Egyetemista éveim alatt, különösen a vizsgaidőszakokban, hihetetlen jártasságra tettem szert az Aknakereső és a Tetris területén. Ahogy Vik Nithy, fiatal pszichológus előadásából kiderül, ha ma járnék egyetemre, Angry Birds mester lennék. És aki munkaidőben ezt a bejegyzést olvasgatja éppen, azt üdvözlöm a klubban!

Ritkán  vagy gyakran, mindenkivel megtörténik, hogy halogatni kezdi a dolgait. Egy kutatás kimutatta, hogy az amerikai diákok 70%-a halogatónak tartja magát, ami nem szerencsés, mert a halogató viselkedés diákként, a későbbiekben alacsonyabb fizetéshez vezet. Halogatjuk, hogy belevágjunk a lakásfelújításba. Halogatjuk, hogy belevágjunk a családalapításba. Halogatjuk, hogy nekikezdjünk a prezentációnak, amit el kell készítenünk, halogatjuk, hogy elkezdjünk a vizsgára tanulni. Holnapra, szebb időre, jobb futócipőre várunk, hogy belefogjunk elhatározásunkba, hogy naponta futni fogunk. Bokros teendőink miatt nem megyünk el orvoshoz, mikor aggasztó tüneteket észlelünk magunkon. Kifogást mindig találunk, ürügyeink mindig vannak. Olyan ez, mintha két részre oszlanánk, az egyik felünk tudja, hogy neki kell látni a feladatnak, a másik részünk pedig folyamatosan kifogást keres, hogy miért is ne álljunk neki.

Az a helyzet, hogy ez valóban így van. Agyunkban két terület, a limbikus rendszer és a prefrontális kéreg vitázik egymással. A limbikus rendszer az ösztönkésztetésekért felelős, ő szorgalmazza a dolgok elhalasztását, a kellemesebb tevékenységek, például a tévé-nézés folytatását. A prefrontális kéreg a tudatos döntésekért, az önkontrollért felel. Innen jön a folyamatos sugalmazás, hogy neki kéne fognunk a dolgunknak, tenni kéne valamit, hogy elérjük a célt, amit kitűztünk magunk elé, vagy amin kénytelenek vagyunk túljutni, mert a körülményeink úgy kívánják. A döntőbíró kettejük között az amygdala, ami a félelemet és a szorongást kezeli, valamint felelős a stresszreakció során fellépő harcolj vagy menekülj válaszért. Ha halogatunk valamit, akkor a félelem az adott feladattól olyan erős bennünk, hogy menekülő üzemmódba kapcsolunk, lemerevedünk - mint tennénk ezt, ha egy felénk támadó oroszlánnal hozna össze a sors - a prefrontális kéreg működését kikapcsoljuk, és csak az ép bőrrel megúszásra koncentrálunk, azaz nem vágunk bele a veszélyesnek tűnő feladatba. Ez a félelem rossz hangulatot okoz nekünk, így igyekszünk olyan tevékenyésgeket keresni, amik javítják a hangulatunkat, amik kikapcsolnak. Sajnos ezek nem működnek sokáig, és egy munka helyett végigtévézett nap után csak sokkal rosszabbul fogjuk érezni magunkat, mint előtte.

De miért veszélyes egy feladat? Hát csak nem olyan szörnyű felkészülni egy beszámolóra, vagy kifesteni a lakást, mint az életünkért küzdeni a dzsungelben. De majdnem. Több dolog is van, ami fenyegetőnek tűnik az előttünk álló tennivalókban. Először is, gyakran nem tudjuk, hogy hogyan kezdjünk neki. A feladat túl nagy, összetett, annyi tennivalónk van, hogy azt sem tudjuk, mihez fogjunk. Másodszor tartunk attól, hogy milyen rossz lesz közben, mikor már csináljuk. Bármelyik elvégzendő feladat kényelmetlenebb, mint heverni a tévé előtt. Végül pedig, és talán ez a leginkább fontos, tartunk a sikertelenségtől. Mi van, ha ronda lesz a felújított lakás? Mi van, ha kirúgnak a vizsgáról? Mi van, ha a azt mondja a főnököm, hogy a bemutatott munkám semmit sem ér? Ez teljesen megsemmisítő lehet. És ez ellen a halogatás jó módszer. Ha van egy leadási határidőm pénteken, és ma hétfő van, akkor kedden éppen neki is állhatnék és megcsinálhatnám. De ha megcsinálom készre mondjuk már szerdára, és kiderül, hogy nem jó, akkor elbuktam. Viszont ha csak csütörtök éjjel fogok neki, akkor természetes, hogy nem sikerül jól, hiszen alig volt időm rá. Nem béna és alkalmatlan vagyok, hanem egyszerűen csak lusta voltam, mint mindenki más. Ez normális. Az ember prefrontális kérge tudja, hogy ez az érvelés hülyeség. Hogy a hibázás, a sikertelenség csak egy lehetőség a tanulásra, hogy ezáltal fejlődünk. Hogy a világ nem dől össze. De a félelem, az amygdala erősebb.

Mit tehetünk, hogy legyőzzük a szorongást, ami a halogatásunkat okozza? Ha valamitől nagyon tartunk, mindig hasznos megkérdezni magunktól, hogy mi a legrosszabb, ami történhet? Őszintén válaszoljunk erre magunknak, fogalmazzuk meg, képzeljük el, hogy mi lehet a legkevésbé kedvező kimenetel. És képzeljük el azt is, hogy mit fogunk akkor tenni. Ha ez megvan, akkor máris kevésbé fenyegető, mint az ismeretlen veszély. 

Gondolkojunk a gondolkodásunkról, azaz végezzünk egy kis metakogníciót. Ha tisztán látjuk, hogy miért halogatunk valamit, melyik részünk küzd melyik részünkkel, akkor a helyes döntést hozó részünk (hívjuk prefrontális kéregnek) megerősödik. Képesek leszünk annak felismerésére, hogy miért is érdemes nekikezdenünk a dolgunknak.

Készítsünk tervet. Ha a feladat túlságosan nagy falat, akkor tűzzünk ki kisebb részcélokat. Ma délutánig ennyit csinálok meg, holnap ehhez fogok hozzá. Tervezzük meg azt is, hogy milyen erőforrásokra lesz szükségünk, és mindent készítsünk elő. Így nem kell majd netes böngészésbe fognunk a dolog kellős közepén, hogy valami fontos adatnak utánanézzünk, és mellesleg felmenjünk az Indexre. Tervezzük bele azt is, hogy ki fognak zökkenteni minket különböző dolgok, és hogy ezeknek hogyan fogunk ellenállni.

Keressünk támogatókat. Én például nagyon nehezen megyek el orvoshoz, de egy kis furcsaság miatt halálos betegségek tucatjait tudom magamnak elképzelni. Életem párja ilyenkor határozottan elmondja, hogy holnap elmész, semmi baj sem lesz, ha meg igen, akkor megoldjuk. És elhiszem neki. Ha viszont költözésről, nyaralástervezésről, vagy más ilyesmiről van szó, akkor én állok a sarkamra, hogy fogjunk már bele.

Végül pedig csökkentsük a rossz hangulatot, amit a halogatás, és az elénk tornyosuló feladat okoz nekünk. Képzeljük el a pozitív kimenetelt. Hogyan fogjuk érezni magunkat, ha elvégezzük a feladatot, és minden sikerült? Milyen lesz, ha már túl vagyunk a nehezén? Ringassuk magunkat kicsit ezekbe a pozitív lehetőségekbe, és talán elkezdünk annyira vágyni rájuk, hogy félretegyük az időhúzó elfoglaltságainkat, és nekifogjunk a dolgunknak.

Bocsássunk meg magunknak. A halogatás közben gyakran vádbeszédeket intézünk magunkhoz. Mindenki képes erre, csak én nem. Miért nem bírom elkezdeni, amikor tudom, hogy kéne? Hogy lehetek ilyen hülye? Ha ezeket a monológokat kiiktatjuk, leginkább úgy, hogy megbocsátjuk magunknak a halogatást is, akkor legközelebb sokkal kevésbé sétálunk bele a halogatás csapdájába.

tovább olvasom
i o

A bejegyzés trackback címe:

https://stressz.blog.hu/api/trackback/id/tr75786132

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.