Stresszblog

under pressure w

Stresszblog

Ez a blog a stresszről szól. Ha valakinek van kérdése, ötlete, története a témával kapcsolatban, írja meg bátran, és utána járunk, megkérdezzük, meghallgatjuk, és megosztjuk a Stresszblogon. Kövess a Facebookon: https://www.facebook.com/stresszblog

2014. február 12. Szalay Ágnes

Ha izgulunk, ne menjünk nyugodt emberek közé

Jaj, most mit izgulsz? Bemész, mondasz valamit, aztán kijössz, nem fognak megenni. Minek vállaltad el, ha ennyire félsz tőle? Ugyan már, én simán megcsinálnám helyetted! Ezeket a mondatokat feljegyeztem a legkevésbé megnyugtató válaszok, amiket kaptam életemben listára. Megnyugtatni szándékoztak, de maximum annyit értek el vele, hogy a félelem mellé egy kis bosszankodás is becsatlakozott a negatív érzéseim sorába.

Az történt, hogy néhány hónappal ezelőtt meghívtak egy beszélgetős műsorba szerepelni. A szerkesztők, ki tudja, miért, annyira erősködtek, hogy észre sem vettem, és igent mondtam. Aztán halálraváltan töltöttem az adás előtti két napot. Izgultam. Ne szépítsük, be voltam tojva. Állapotom szerencsére épp a jelenés előtt javult egy kicsit. A kulisszák mögött várakoztam, és odajött hozzám egy idősödő orvosprofesszor, aki szintén a műsor vendége volt. Megkért, hogy kerítsek neki egy pohár vizet - gondolom, azt hitte, hogy én is a műsor készítői közé tartozom. Mutattam neki egy üveg vizet, nem messze tőlünk, valamilyen technikai dobozon állt, néhány papírpohár társaságában. Mondtam, hogy szerintem abból tölthet nyugodtan, talán a vendégeknek lehet kitéve, de én sem tudom, hogy mennek itt a dolgok, ma vagyok itt először. A professzoron látszott, hogy egy hangot nem fogott fel abból, amit mondtam, és erélyesebben rámszólt, hogy neki mindegy, de adjak már vizet. Ezt, abban a helyzetemben, viccesnek találtam, és töltöttem neki egy pohárral. Meg sem köszönte, csak betámolygott a stúdióba, ahol már ültették is le a beszélgető-díványra. Feltételezem, hogy nem születetten bunkó volt, csak ő is annyira izgult, hogy nem maradt ereje megérteni, mi is a helyzet. Ezzel viszont az én izgulásomat oldotta, így már majdnem magamnál voltam, mire én kerültem sorra.

Furcsa, hogy az ő szorongását látva nyugodtam meg valamennyire, de kiderült, hogy természetes dologról van szó. Sarah Townsend és munkatársai tudományosan bizonyították, hogy létezik ez a jelenség. Egy kísérletben a résztvevőket párokba állították, és egymás mellett készültek fel arra, hogy egy nagyobb közönség előtt előadást tartsanak. Előzetesen felmérték, hogy ki mennyire tart az ilyen jellegű helyzetektől. A felkészülés alatt, az előadásuk közben, és az előadás után is mérték a kortizol-szintjüket. A kortizol a stressz hormonja, szintje azt jelzi, hogy mekkora stresszt él át valaki éppen. A kísérletvezetők bátorították a résztvevőket, hogy párjukkal beszéljék meg az előadásuk előtt, hogy hogyan érzik magukat, ki mit gondol a helyzetről. Az eredmény az lett, hogy akik hasonlóan izgultak, azoknál csökkent a legjobban az átélt stressz, annak hatására, hogy beszélhettek állapotukról egymásnak. Tehát két nagyon izguló résztvevő sikeresen csökkentette a saját stresszét azzal, hogy társával beszélt erről. Az nem segített, ha egy izguló meg egy nem izguló beszélgetett a dologról, a nyugodtabb nem lazította el a másikat. Sőt.

Megvan hát a tanulság, ha nagyon izgulunk valami miatt, vagy idegesít minket egy munka, egy projekt, egy közelgő fenyegető esemény, akkor kell találnunk valakit, aki hasonló cipőben jár, ugyanúgy érez, mint mi éppen, és ha beszélgetünk vele, máris csökken az általunk átélt stressz. Sajnos erre a szerepre a barátok nem alkalmasak, hacsak nem éppen ők is ugyanarra a vizsgára várnak, mint mi. Ha egy baráti kapcsolatba bevisszük saját izgulásunkat, erről, és csak erről beszélünk állandóan, akkor a stressz-szint fokozódni fog, barátunk is feszültebbé válik, és mi is idegesebbek leszünk.

Azt azonban érdemes megjegyezni, hogy sorstársaink a bajban segíthetnek rajtunk, segíthetünk egymáson. Például egy állásinterjúra várva sokkal jobban tesszük, ha nem magunk elé meredünk, és csendes ellenségességgel méregetjük a többi, rivális jelentkezőt. Amellett, hogy testbeszédünkkel felkészítjük magunkat az interjúra, beszélgessünk a többiekkel. Ha nem is akarunk a saját idegességünkről beszélni, - bár leghatásosabb az érzéseink kitárgyalása lenne - keressünk semleges témákat, próbáljunk egy hullámhosszra kerülni. Ha az a helyzet, ami valószínű, hogy a másik is úgy izgul, mint mi, akkor a kis fecsegésünkkel máris elérünk egy fontos sikert, stresszünk csökkenni fog.

tovább olvasom
i o

A bejegyzés trackback címe:

https://stressz.blog.hu/api/trackback/id/tr45795685

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

vöröspanda 2014.02.12. 14:11:35

engem mindig is idegesítettek az ilyen "jajmármitőlfélsz, nefoglalkozzvele, nincsabbansemmi" féle "bátorítások", igazából akik ezeket mondják, csak magukat akarják feltüntetni különleges lénynek, és nincs bennük semmi empátia, pont ezért nagyon tetszik a cikk, köszi