Mi itt Magyarországon stresszes népség vagyunk. Stresszelünk az autóban vezetés közben, a közértben, a munkahelyen, szorongók a gyerekeink, kiégtek a tanárok és az orvosok. Lehet rá okunk, nem mondom, régen tép a balsors, pesszimisták és munkamániások vagyunk, és bár állítják, hogy az ország jobban teljesít, mégis Magyarország a legboldogtalanabb az OECD felmérése szerint. Barátaink Norvégiában élnek egy ideje, és ugyan van ott is sok gondjuk, nehéz a beilleszkedés, nem egyszerű hét hónapig tartó télben élni, mégis azt mondják, hogy már ahogy Ferihegyen kiszállnak a gépből, érzik, hogy milyen idegesek itt az emberek, milyen rossz a hangulat. Pár óra itthonlét után aztán ők is elkezdenek feszültebbek lenni.
© Soós Bertalan
Miért van ez így? Sok persze a kiváltó ok, de egy új kutatás fényében az is elképzelhető, hogy egyszerűen mi, átlagos magyarok fertőzzük meg egymást a stresszel, és egymás stresszétől leszünk egyre feszültebbek, függetlenül a körülményektől. Az derült ki ugyanis, hogy a stressz fertőz. Na nem úgy, mint a bárányhimlő, nem tüsszögjük át egymásra a kis stressz-vírusokat. Inkább az ásításhoz hasonlóan. Ha a buszon utaztunkban látunk valakit ásítani, vagy csak meghalljuk egy ásítás hangját, sőt elég néha, hogy csak olvasunk az ásításról, máris mi is késztetést érzünk, hogy ásítsunk egy jó nagyot. A stressz is így ragad át egyik emberről a másikra, mondják a drezdai műszaki egyetem és a Max Planck Intézet kutatói.
Egyszerű kutatást végeztek ennek bemutatására. A kísérlet résztvevőit két csoportra osztották. Az egyik csoport volt a stresszelt csapat, nekik nehéz matematikai feladatokat kellett megoldani, miközben zavaró kérdésekkel terhelték őket. Itt a résztvevők 95%-a stresszt élt át, és ez megmutatkozott hormonálisan is: nőtt a kortizol, azaz a stresszhormon-szintjük. A másik csapat nem csinált mást, csak figyelte őket, ahogy a matematikai feladatokkal küzdöttek. A megfigyelők 26%-a annyira együttérzett a stresszeltekkel, hogy ők maguk is stresszelni kezdtek, kortizol-szintjük szignifikánsan nőtt. Az együttérzés mértéket befolyásolták különböző tényezők. Sokaknak a saját párjukat, életük társát kellett stressz közben látni, ők 40%-ban lettek maguk is stresszesek. Akik idegeneket láttak, azok csak 10%-ban vették át a feszültséget. Voltak, akik ott helyben voltak tanúi a stresszelésnek: a szomszédos szobában ültek, és egy egyirányú tükrön keresztül figyelték a történteket, ők 30%-ban vették át a stresszt. Akik videón rögzítve utólag nézték végig a dolgot, azok átlagosan 24%-ban lettek idegesek. A közhiedelemmel ellentétben a nők itt nem voltak empatikusabbak a férfiaknál, férfi vagy nő ugyanúgy vette át a megfigyelt társa stresszét.
Ez volt az első alkalom, hogy az eddig is sejtett "empatikus stresszt" hormonális szinten is meg tudták mérni. Az pedig, hogy a videófelvételen mutatott stressz is feszültséget váltott ki a megfigyelőkben, engem például megerősít abban a döntésemben, hogy nem nézek híradót. Gondoljuk csak végig, egy átlag-magyar mit tesz egy átlag-magyar napon. Napközben megy, teszi a dolgát, ha nem is stresszelne, találkozik sok ideges, bunkó, feszült átlag-magyar társával, amitől stressz-szintje már alapból megnő. Majd hazatér, és lazításképpen bekapcsolja a tévét, ahol balesetekről, katasztrófákról, traumatikus stresszt átélő emberekről néz összeállításokat. Hogyan nyugodjon így meg? Az egész egy öngerjesztő folyamat, stresszelünk, mások is stresszelnek, ez összeadódik, és végül eljutunk oda, hogy a legboldogtalanabb ország leszünk a világon. Jó ez így nekünk?