Stresszblog

under pressure w

Stresszblog

Ez a blog a stresszről szól. Ha valakinek van kérdése, ötlete, története a témával kapcsolatban, írja meg bátran, és utána járunk, megkérdezzük, meghallgatjuk, és megosztjuk a Stresszblogon. Kövess a Facebookon: https://www.facebook.com/stresszblog

2014. május 28. Szalay Ágnes

Lázár János ma reggel ismét megsértődött

A 444.hu reggeli beszámolója szerint Lázár János ma hajnalban "csipetnyit sértett közleményben" reagált arra, hogy Pethő András, az origo újságírója első fokon pert nyert a kormány ellen, és ez alapján el kéne árulniuk, hogy mi célból, és kikkel találkozott kétmilliós utazásain a politikus. A sértődöttséget több idézettel is illusztrálják a cikkben. Politikusaink nyilatkozataikban, kérdésekre adott válaszaikban elég gyakran élnek a sértődöttség, személyeskedés, "visszatámadás" fegyvertárával - a személyes kedvencem Tarlós István ezen a téren, de kevés politikusi nyilatkozatot hallok, lehetnek mások, akik bőven megelőzik. Velünk, egyszerűbb földi halandókkal is megtörténik, hogy időről időre megsértődünk valamiért, ki többször, ki ritkábban. De mi is ez a megsértődés? Milyen mechanizmusok állnak mögötte?

Megsértődni látszólag nem ésszerű dolog, rosszul (stresszesen) érzi magát az is, aki megsértődött, és az is, akire megsértődtek. Ráadásul a hatékony problémamegoldást is hátráltatja, ha az előttünk tornyosuló nehézségek helyett egyikünk vagy másikunk sérelmeivel kell foglalkozni.

Evolúciós fejlődésünk során úgy alakult az észlelésünk, hogy folyamatosan figyeljük, hogy milyen fenyegetések leselkednek ránk egyénként, és a csoportunkra - hiszen az emberek csapatokban éltek mindig is. Teljesen öntudatlanul tesszük ezt, de szinte minden helyzetben. Életünk során folyamatosan nyomon követjük azt, hogy rendben vannak-e a barátaink, a csoport, ahova tartozunk, és nem fenyegeti-e semmi a személyes identitásunkat. Ennek az emocionális fejlődésnek a paradoxona az, hogy egyszerre vagyunk szeretők és együttműködők, ugyanakkor ellenségesek, és bosszúállók. Személyes integritásunkat manapság többnyire nem fizikai tényezők fenyegetik, hanem inkább társas, közösségi dolgok. Akkor érezzük fenyegetve magunkat, ha nem találkozunk tisztelettel (azaz úgy érezzük, nem ismerik el a társas státuszunkat), ha nem tapasztalunk viszonosságot (vagyis tetteinkért nem kapunk cserébe másoktól annyit, amennyit tisztességesnek éreznénk), és végül, ha rontják a hírnevünket (azaz rosszabbnak, kevésbé értékesnek állítanak be, mint amilyennek mi tartjuk magunkat). A kérdés csupán az, hogy ezek a fenyegetések valósak-e, vagy csak az észlelésünk játszik velünk.

Itt belép a képbe egy másik közismert pszichológiai torzítás, az alapvető attribúciós hiba. Ez azt jelenti, hogy a saját hibáinkat, vitatható tetteinket mindig külső körülmények kényszerítő hatásának tulajdonítjuk, mások rosszcselekedeteit viszont szándékosnak tartjuk, a másik rosszindulata, felelőtlensége, figyelmetlensége és egyéb negatív tulajdonságai számlájára írjuk. Tehát ha úgy véljük, hogy a másik agresszív és bántó velünk szemben, megsérti az érzéseinket, akkor az szándékos, és direkt csinálta, hogy minket bántson. Míg ha mi erre hasonlóan agresszívan válaszolunk, hogy megvédjük magunkat - akkor ennek is a másik az oka, hiszen mi nem viselkednénk így, ha ő nem támadott volna meg.

Adva van tehát egy helyzet, amiben megsértettek minket, hitünk szerint szándékosan megtámadták az érzéseinket. Mit érzünk? Robert McKinley, San Antonio-i pszichiáter szerint háromféle érzést tanulunk meg felnövekedésünk során az ilyen helyzetekre: tehetetlennek érezzük magunkat, szenvedünk, vagy dühösek leszünk. Ezeknek jellemző kifejeződése a megsértődés. Amikor kijelentjük, hogy minket megsértettek, az a célunk, hogy együttérzést keltsünk magunk iránt másokban, illetve bűntudatot a másik félben. Mikor nincs eszközünk arra, hogy az előttünk tornyosuló dolgokkal, eseményekkel megküzdjünk, akkor a sértődés nagyon jó, öntudatlanul megtanult manipulatív technika, hogy a dolgok alakulását a saját javunkra fordítsuk, és szimpátiát keltsünk magunk iránt.

Vannak olyan emberek, akik sűrűn megsértődnek, "érzékenyek", és vannak, akik ritkábban. A különbség oka (a veleszületett rugalmasságon kívül) a felnövekedés történetében kereshető, kit mennyi bántás, támadás, el nem fogadás ért gyerekkorában. És persze azt is az élettörténet határozza meg, hogy ki mire ugrik. Mert azért mindenkinek van gyenge pontja, még a legkiegyensúlyozottabb embereket is meg lehet bántani. Vegyünk például egy olyan gyereket, aki azt tanulta, hogy annyira értékes valaki, annyira szerethető, amennyije van. Mármint anyagi javakból. Mert a szülők a szeretetüket ilyenekkel fejezték ki, drága ajándékokkal és egyéb kiváltságok biztosításával, mondjuk luxusnyaralással vagy ilyesmikkel. Másrészt viszont a gyerek nem kapott szeretetet és elfogadást, sem ajándékot, ha ezeket nem érdemelte ki. Mindig valamit teljesítenie kellett ezekért, és ha teljesített, meg is kapta a jutalmat. (Az más kérdés, hogy mi volt a szülői elvárás, hogy mit kell teljesíteni. Ilyenek is lehettek például, hogy legyél jóban a megfelelő emberekkel.) Így kialakulhatott egy olyan világlátás, hogy akkor vagyok valaki, ha sok mindenem van, és akkor van sok mindenem, ha ezeket kiérdemlem. Megfordítva a dolgot: kiérdemeltem azt a sok anyagi javat, amivel rendelkezem, és erre büszke vagyok. Ez motiválja a gyerekből felnövő felnőttet arra, hogy előrejusson, sokat megszerezzen, ugyanakkor érzékennyé teszi arra, ha valaki kétségbe vonja a javainak, kiváltságainak jogosságát. És erre ugrani fog, hiszen ez az énképe szempontjából fenyegetőnek tűnik.

De most akkor jogos, vagy nem, megsértődni? A megsértődő nem igazán tehet róla, hiszen nem ő tehet arról, hogy hogy nőtt fel, mik az érzékeny pontjai és mennyi van belőlük, és a megsértődés, támadás technikáját sem feltétlenül tudatosan alkalmazza. Másrészt viszont a megbántottság ködén át nem lát tisztán az ember, nem értékeli világosan a helyzetet, maga is bánthat másokat, és ilyen esetekben sosem a lényeggel foglalkoznak a felek. A megsértődés manipulatív hatása az adott helyzetben előnyhöz is juttathat valakit, de hosszútávon, a túl sok megsértődés visszaüt, a többiek inkább kikerülik az illetőt, vagy nevetségessé válik, esetleg olyan kesztyűs kézzel bánnak majd vele, hogy sok fontos információról nem fog értesülni. Ha valaki túl gyakran érzi magát sértettnek, érdemes lehet megfontolnia Anthony de Mello jezsuita szerzetes szavait, aki a következő folyamatot javasolta az "ébredésre" vágyó embereknek:

  1. Azonosítsd magadban a negatív érzéseket
  2. Értsd meg, hogy ezek benned vannak, nem a világban, ezek nem a külső valóság részei
  3. Ne tekintsd ezeket az érzéseket hozzád tartozónak, téged meghatározónak - az ilyenek jönnek-mennek
  4. Fogadd el, hogy ha te megváltozol, akkor minden meg fog változni.

A politikai kommunikáció lényegi eleme a manipuláció, és a sértődés egyértelmű manipuláció, mások érzéseinek saját érdekünkben történő befolyásolása. Így nehéz lenne megmondani azt, hogy egy politikusi "sértődés" mögött milyen érzések bújnak meg, mennyire valósak, vagy mennyire csak a technikát használja az illető. Ez a poszt nem Lázár Jánosról szól, mai nyilatkozata csupán egy apropót adott, hogy körbejárjam a sértődés jelenségét.

Forrás:
http://www.forbes.com/2009/10/15/overly-sensitive-offense-criticism-forbes-woman-well-being-personal.html
http://www.slate.com/articles/health_and_science/science/2008/10/well_excuuuuuse_meee.html
http://majorkikshaw.wordpress.com/2012/01/23/the-psychology-of-taking-offence/
http://tedscott.aampersanda.com/2011/10/01/taking-offense/

tovább olvasom
i o

A bejegyzés trackback címe:

https://stressz.blog.hu/api/trackback/id/tr926222806

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.