Stresszblog

under pressure w

Stresszblog

Ez a blog a stresszről szól. Ha valakinek van kérdése, ötlete, története a témával kapcsolatban, írja meg bátran, és utána járunk, megkérdezzük, meghallgatjuk, és megosztjuk a Stresszblogon. Kövess a Facebookon: https://www.facebook.com/stresszblog

2014. augusztus 07. Szalay Ágnes

Miért nem találok normális pasit/barátnőt?

"Kétszer voltam férjnél, több férfival éltem együtt, de sehogy sem találom az igazit. Vagy lusta trógereket, vagy szemétládákat fogok ki. És persze az én dolgom, hogy ráncba szedjem őket. Mindig azt hiszem, hogy talpra tudom őket állítani. Kölcsönadok nekik, hozzám költöznek, egypárnak még munkát is szereztem. Soha nem sikerül, de nem tanulok belőle. Akármit teszek értük, nem szeretnek. Az egyik hapsi megütött a gyerekeim előtt. Egy másik meg lelépett a kocsimmal. Az első férjem egész nap lógott. A második meg állandóan ivott. Szép kis lista."

Olyan sokan elolvastátok a Mérgező szülők bejegyzést, hogy arra gondoltam, előveszek a könyvből részeket, amik önmagukban is érdekesek, fontosak lehetnek, és ha sikerül jól leírnom, talán még segítséget is nyújthatnak azoknak, akiket éppen az adott pontokon szorít a cipő. A fenti mondatokat a könyvben szereplő Melanie mondja, de mondhatta volna jónéhány barátnőm, vagy ismerősöm is. Melanie az élete problémáiért, a benne lakozó ürességért a pasijait okolta, de külön-külön mindegyiket. Nem ismerte fel, hogy valójában minden kapcsolatában ugyanazt a mintát követi, nem arról van szó, hogy mit tesznek vele azok a "társak", akiket választ, hanem arról, hogy hogyan választ, milyen emberekkel áll össze. Pedig ő az, aki a társfüggő személyiség klasszikus viselkedésjegyeit mutatja.

A társfüggőséget (kodependenciát) először az alkoholisták kezelésekor írták le. Felismerték, hogy az alkoholizmus, az alkoholista nem önmagában áll, hanem van egy társas közeg, egy család, egy élettárs, aki együtt él a dologgal, aki akarva-akaratlanul is segít fenntartani az önpusztító életformát. És ezek az élettársak, ha kiszabadulnak egy ilyen kapcsolatból, nagyon gyakran ugyanilyen párokat választanak újra. Azt mondták, olyan, mintha az alkoholfüggőktől függnének, innen a kodependencia szó. Ma már nem csak alkohol-, vagy drogfüggők partnerének jellemzésére használják a szót, hanem mindenkire, aki nem képes irányítani a saját életét, mert magára veszi egy bármilyen kényszeres, szenvedélybeteg, erőszakos, nárcisztikus vagy máshogy zűrös személy "megmentésének" a felelősségét. A "megmentés" áldozatává válik.

Az embernek nagyon nehéz belátnia magáról, hogy társfüggő lenne. A folyamatos stresszt, amiben él a kapcsolatai miatt, inkább rossz választásaival, a párja helyzetével, viselkedésével magyarázza, és meg van győződve arról, hogy kapcsolatában a dolgok jobbra fordulhatnak, ha a másik elfogadja az ő segítségét, megváltozik. Ezért Susan Forward összeállított egy listát, amit a hasonló kapcsolatban vergődő embereknek érdemes lehet végignézni. És nemcsak nőknek. Rengeteg férfi is társfüggő viszonyban él. Ha a legtöbb kérdésre igen a válasz, akkor erről van szó:

  1. Partnerem problémáinak megoldása vagy fájdalmának enyhítése a legfőbb dolog az életemben - akármekkora érzelmi árat is kell fizetnem érte.
  2. Hogy jól érzem-e magam, attól függ, kapok-e a partneremtől elismerést.
  3. Megvédem őt viselkedése következményeitől. Hazudok miatta, fedezem őt, és nem engedem, hogy bárki rosszat mondjon rá.
  4. Azon igyekszem, hogy a dolgokat úgy csinálja, ahogy én.
  5. Nem figyelek arra, hogy érzem magam, mire van szükségem. Csak azzal törődöm, ő hogy érzi magát, mire van szüksége.
  6. Mindent megteszek, hogy ne dobjon el magától.
  7. Mindent megteszek, csak hogy ne haragudjon meg rám.
  8. Sokkal több szenvedélyt élek meg egy viharos, drámákkal teli kapcsolatban.
  9. Maximalista vagyok, és magamat hibáztatom azért, ami nem sikerül.
  10. Dühös vagyok, legtöbbször úgy érzem, hogy nem szeret és kihasznál.
  11. Azt színlelem, hogy minden jó úgy, ahogy van.
  12. Az életem nagy részét a küzdelem teszi ki, hogy megszerettessem magam vele.

Hogy jön ez a dolog, amit az ember felnőttként átél, a saját szüleihez? Számtalan elmélet született a társfüggőség kialakulásának megmagyarázására, legtöbben fejlődéslélektani magyarázatot találtak, azaz a dolog abban gyökerezik, ahogy gyerekként kialakul valakinek a személyisége.

A példaként hozott Melanie apja gyakran kapott zokogás-rohamokat, amitől az anyja is kiborult, és ahelyett, hogy tett volna valamit, beült a kádba. A kislány pedig ottmaradt síró apjával, és magáénak érezte a kötelességet, hogy felvidítsa.

"Először nagyon megrémültem, mert azt hittem, apa haldoklik,  és akkor ki lesz az én apukám? Aztán kezdtem magam szégyellni, hogy így látom őt. De leginkább szörnyű bűntudatot éreztem, hogy ez az én hibám, mert veszekedtem az öcsémmel. Olyan volt, mintha tényleg cserbenhagytam volna apát. A legrosszabb az volt, hogy tehetetlen voltam, nem tudtam felvidítani. Ami megdöbbentő, hogy négy éve halott, én negyvenkét éves vagyok, van két gyerekem, és még mindig bűntudatom van."

Melanie első és legmélyrehatóbb érzelmi férfikapcsolata az apjával alakult ki. Gyerekként őt terhelte mind apja elesettsége, mind pedig a bűntudat, mikor nem tudta kielégíteni apja szükségleteit. Szüntelenül azon igyekezett, hogy kompenzálja ezen hiányosságát, még akkor is, amikor már nem éltek együtt. Apja pótlékaként elesett, problémás férfiakat választott, akikről gondoskodhatott. Választásait az az igénye diktálta, hogy csillapítsa bűntudatát. Azzal, hogy ezeket a férfiakat választotta pótapaként, állandósította a gyerekkorában átélt érzelmi hiányt.

A gyereknek kisbabakorában, az anyával, vagy gondozójával való szimbiózis időszakában teljes törődésre, szükségletei kielégítésére van szüksége ahhoz, hogy biztonságban érezze magát. Később, mikor önállósodik, el-elszakad édesanyjától, pedig arra, hogy érzései, céljai, vágyai érvényesnek legyenek tartva, elismerjék, szeressék, még akkor is, ha nem feltétlenül értenek vele egyet egy adott dologban. A kislány Melanie félt, aggódott, szégyellte magát a szülei miatt, de azok annyira a saját érzelmeikkel voltak elfoglalva, hogy a gyerek érzéseit észre sem vették. Bár Melanie ottvolt a síró apja mellett, ezt a gondoskodást az apa sohasem viszonozta. Mindkét szülő üzenete világos és egyértelmű volt: lányuk nem létezett a számukra. Melanie megtanulta, hogy önmagát ne a saját, hanem az ő érzéseik szerint definiálja. Ha elérte, hogy szülei jól érezzék magukat, akkor Ő volt jó. Ha rosszul érezték magukat miatta, akkor Ő volt rossz. Ennek következtében Melanie-nak felnőttkorában súlyos nehézségei voltak saját identitása meghatározásában. Mivel sosem bátorították, hogy önálló gondolatai, érzései, igényei legyenek, fogalma sem volt, hogy kicsoda ő valójában, és mit várjon egy szeretetteljes kapcsolattól.

Melanie egyetlen példa. Nyilván nem minden társfüggő a zokogó apja miatt vált azzá. De a társfüggőség jellemzőit ki lehet olvasni belőle. Aki társfüggő, kétségbeesetten vágyik a szeretetre, de nem, vagy csak nagyon ritkán kapja meg azt - éppúgy, mint gyerekkorában. Aki társfüggő, az a kapcsolatban nem fejezi ki saját igényeit, úgy érzi, akkor szerethető, ha alárendeli igényeit a másikénak, hiszen gyerekkorában sem törődtek az ő igényeivel, érzéseivel. Aki társfüggő, az szinte folyamatosan bűntudatot érez, vádolja magát azért, ami a kapcsolatában történik, amit a másik tesz - mert gyerekkorában, jobbat nem tudván, magára vette a szülei "bűneit", magát okolta azok nem megfelelő viselkedéséért, szomorúságáért, ivásáért, agressziójáért, és ezt éli meg újra és újra felnőttként is. Aki társfüggő, az többet gondol a partnere érzéseire, fájdalmaira, mint a sajátjára, hiszen gyerekként is a szülei érzései, hangulatváltozásai határozták meg, hogy hogyan érzi, érezheti magát, nem pedig a sajátjai.

A társfüggőségből nem könnyű kilépni. Mélyen gyökereznek az okai, arra van szükség, hogy az ember szinte újraépítse önmagát, nehéz és fájdalmas munkával bepótolja azt, amitől gyerekkorában megfosztották. A feladat, bár nehéz, nem lehetetlen, terápiával, tanulással, támogató környezet segítségével el lehet érni, hogy az ember rátaláljon önmagára, és képes legyen egy kölcsönösségen alapuló, szeretetteli kapcsolatot kialakítani, és abban jól érezni magát. De magától nem történik meg, tudatos döntés után bele kell vágni az érzelmi börtönből való kiszabadulásba.

A dőlt betűs részek idézetek Susan Forward Mérgező szülők című könyvéből.

Ha szeretnéd követni a Stresszblogot, kattints ide.

tovább olvasom
i o

A bejegyzés trackback címe:

https://stressz.blog.hu/api/trackback/id/tr146577147

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nem taggyűlés volt · http://coub.com/view/3zq19 2014.08.07. 15:16:07

A mérgező szülők egy brutálisan kemény könyv.
Minden szülőnek érdemes lenne elolvasni.

Túrós (törölt) 2014.08.07. 19:23:09

Ez mindig is így volt mióta világ a világ csak régen nem voltak internetes blogok amikre hetente egyszer egy ilyen témájú bejegyzést odafirkantson valaki. (no offense)
Sokan jönnek az azzal hogy régen mikor még nulla joguk volt a nőknek a férfiak meg csontbunkó barmok (egyesek szerint lovagias zsentőlmenek) voltak akkor sem hinném hogy mindenki olyan elégedett lett volna, pláne az elnyomott nők.

algi80 2014.08.07. 21:12:32

Irreális (sőt, veszélyesen káros) elvárások kombinációja a kontraszelektív társkeresési módszerekkel.

kneissl 2014.08.07. 22:02:25

Azért ez a dolog sokkal összetettebb. Először is az ember alapvetően társas lény, és szüksége van valamennyi interakcióra, ingerekre és intimitásra, ahogy az élete első perceitől fogva többé-kevésbé megadatott neki. Másodszor, az, hogy kb hat éves koráig mi történik vele, alapvetően meghatározza a teljes életútját - hacsak nem tudja a korai , beivódott rossz élményeket megfelelően feldolgozni és feloldani. Ez ritkán meg egyedül, általában szakember segítsége kell hozzá.
Az egyébként mentálhigiénésen rendben lévőnek mondott emberek problémáival a tranzakcióanalízisnek nevezett pszichológiai ágazat elég régóta foglalkozik, Eric Berne művei magyarul is hozzáférhetőek, de értő olvasással lehet igazán hasznát venni a leírtaknak. Járó Katalin, F Várkonyi Zsuzsa, Bagdy Emőke ezen a területen sok hasznos munkát végzett, és publikált.
Egy ilyen szintű blog épp csak arra elég, hogy valaki észrevegye, hogy ilyen probléma is létezik a világon - megoldani semmit nem tud, nem fog, és remélhetőleg nem is akar.

A problémákat lehet azonosítani, lehet utat keresni, és lépéseket tenni a megoldás felé.
És soha nem feledni, hogy amikor azt hiszed, hogy megtaláltad a megoldást, akkor majdnem biztos, hogy súlyos tévedésben vagy, ahonnan kiutat kellene találni...
:-)