Az előző poszt témája a zaklatás, megfélemlítés volt, ami arról jutott eszembe, hogy egyre nagyobb visszhangot kap, hogy sok magyar településen mennyire diszkriminatív és etikátlan bírságolási eljárásokat folytatnak a rendőrök a helyi romák ellen. Van egy rövid videó is arról, hogy egy nem cigányt eszükben sincs megállítani ugyanazzal a biciklivel, amit azonnal megbírságolnak, ha egy helyi roma ül rajta. Megszólal a rendőrkapitány, vagy hasonló, magasabb beosztású rendőr (sajnos nem derül ki, hogy kicsoda) értelemszerűen védve a beosztottait - mond egy ilyet is, hogy nem lehet olyan cinikus egyik rendőr sem, hogy 49 ezer forintos büntetést mond, mert erre nincs lehetősége.
Persze, de a rendőri túlkapások konkrétan azt jelentik, hogy olyat tesznek a rendőrök, amikre nincs lehetőségük, amik a szabályoknak, törvényeknek nem felelnek meg. És a rendőrségi vezetőknek eléggé résen kell lenniük, mert néha valóban nagyon jól képzett, becsületesnek tűnő, kiváló rendőrök tesznek olyat, ami nem fér össze a rendőri etikával. Ha pedig megtörténnek, és kiderülnek ilyen esetek, az rosszat tesz a rendőröknek, mert csökkenti a beléjük fektetett bizalmat. Az emberek nem érzik magukat biztonságban, nem rendőrökhöz, hanem esetleg más bűnözőkhöz, vagy önbíráskodókhoz fordulnak, ha gondjuk van, és így a romló közbiztonsági állapotok spirálja nő csak.
Ebben a posztban a mostani esetektől egy kicsit elvonatkoztatok, és nem kezdem elemezni a magyar közgondolkodás diszkriminációra hajló voltát (nem is tudnám...), hanem csak azt néztem végig, hogy mi vezethet eredetileg jószándékú, etikus rendőröket arra, hogy megszegjék saját szabályaikat, szembe menjenek saját, és a rendőrség elveivel. Legyen szó bármilyen visszaélésről, etnikai megkülönböztetésről, brutalitásról, bizonyíték odacsempészéséről, vagy a tanúk jogainak be nem tartásáról. A cikk, ami alapján ez a poszt született egy rendőr-vezetőknek szóló oldalon jelent meg, hogy segítse őket könnyebben észrevenni, mivel áltatják magukat beosztottaik, mikor olyat tesznek, ami tulajdonképpen a saját értékrendjükkel sem fér össze.
Az a kiindulási alap, hogy nem velejéig romlott, korrupt rendőrökről beszélünk, hanem olyanokról, akik valamilyen okból, akár egy hosszú folyamat során belecsúsznak valamilyen visszaélésbe, amit mondjuk tíz évvel ezelőtt sosem hittek volna magukról. Ha egy rendőr, vagy bárki olyat tesz, ami nem fér össze saját értékrendjével, zavar keletkezik a fejében, amit kognitív disszonanciának hívunk. Az ember mindig arra törekszik, hogy ezt a kognitív disszonanciát csökkentse, azaz megszüntesse az ellentétes tudat-tartalmakat, jelen esetben a rendőri etikai elvek irányadása és a saját viselkedése között feszülő különbséget. A viselkedést, pláne utólag nem lehet megváltoztatni (persze el lehet fojtani az emlékeket, de nem könnyű) így, az egyszerűbb ellenállást felé menve, a gondolatokat, vallott értékeket, attitűdöt kell megváltoztati, hogy csökkenjen a belső feszültség. Csomó módszer van erre, amelyek mind a valóság gondolati eltorzításai, de az adott pillanatban segítenek a visszaélést elkövetőnek, hogy saját lelki békéjét visszaállítsa, hogy igazolja saját maga számára viselkedése jogosságát.
Tagadása annak, hogy lenne károsult: ha egy rendőr mondjuk zsebre teszi a drogdílertől elszedett pénzt, azzal nyugtathatja magát, hogy a díler nem jogosan jutott ahhoz a pénzhez, az tulajdonképpen jog szerint senkit sem illett meg, hiszen bűnözéssel jutottak hozzá, így miért ne lehetne talált pénznek tekinteni. Az így gondolkodó rendőrök nem tekintik a vádlottak tulajdonát, testi épségét olyannak, mint másokét, hiszen bűnözőkről van szó, ezért a velük szemben elkövetett bűn, mondjuk lopás, nem is az.
A körülmények áldozatának érzi magát az a rendőr, aki úgy magyarázza nem megfelelő viselkedését, hogy az adott helyzetben nem volt módja mást tenni. Mindenki ugyanazt csinálta, nagy volt a nyomás, akár a kollégák felől, így ő sem tudott másképp viselkedni.
Kedvező összehasonlítások: az ember védekezhet azzal önmaga előtt, hogy jó, én most az egyszer csináltam ilyet, de itt vannak a többiek, hárman is a csapatomból, akik állandóan ezt csinálják. Jó, most meghamisítottam a jegyzőkönyvet, de nézzük meg őket, ők minden nap ezt teszik. Én meg sosem fogom többet - gondolja ezt egészen a következő alkalomig.
A cél szentesíti az eszközt: mondhatja magának az a rendőr, aki mondjuk jogtalanul kutatja át egy pedofíliával gyanúba keveredett ember otthonát. Lehet, hogy ez a kutatás szabálytalan volt, de csak így tudtunk bizonyítékot szerezni, hogy lecsukhassunk egy szörnyeteget, aki rengeteg embert, gyereket veszélyeztetett. A szerző szerint ez a gondolkodás azért különösen veszélyes, mert nemcsak megbocsátja, hanem egyenesen piedesztálra emeli a nem megfelelő és jogszerű viselkedést, az igazságosság, vagy a magasabb célok szolgálatába állítja a visszaéléseket.
Az áldozat hibáztatása: ha egy rendőr jól összever egy dílert, akkor mondhatja magának azt, hogy a díler tehet róla, ha nem ezzel foglalkozna, akkor sosem verte volna meg. Ő, a rendőr, nem szokott törvénytisztelő állampolgárokat összeverni, ha a díler nem akarja, hogy megverjem, akkor tartsa be a törvényeket. Ezzel az okoskodással a rendőr nemcsak módot talál arra, hogy felmentse magát a helytelen viselkedése miatt, hanem még álszent magyarázatot is fűz a dologhoz igazolva saját "jóságát".
Dehumanizáció: az, hogy mennyi lelkiismertefurdalást, bűntudatot okoz egy rendőrben, hogy nem megfelelően bánt valakivel, attól is függ, hogy hogyan tekint erre az emberrel. Hogy csökkentésk a saját bűntudatukat, a rendőrök gyakran mindenféle jelzővel illetik a gyanusítottat, hogy megfosszák emberi voltától. Ha úgy beszélnek egy törvénysértőről, hogy az a rohadék, az a faszkalap, akkor ennek az a hatása, hogy "dehumanizálja" az illetőt, és máris könnyebb elviselni, vagy tagadni a brutális, vagy nem megfelelő viselkedés okozta lelki zavart, és egyúttal csökkenti a felelősségérzetet is amiatt, hogy úgy viselkedtek, amiről tudták, hogy nem megfelelő.
A felelősség megoszlása: kétféleképp is hivetkozhat a felelősség megoszlására valaki. Egyrészt lehet az, hogy többen vesznek részt egy dologban, ha mondjuk négy rendőr erőszakoskodik valakivel, abból egy már kevésbé érzi felelősnek magát, mintha egyedül tette volna. Másrészt azt is mondhatja magának valaki, hogy ha én nem tettem volna meg, megtette volna más. Például egy helyszínről elemelt pénz esetében gondolhatja azt, hogy voltak még ott tizen, valaki biztos eltette volna, miért ne én.
A rendőri visszaélések, túlkapások nem egyszerre történnek meg egy rendőrrel - eddig rendes volt, mostantól nem - hanem hosszú folyamat kell hozzá. Lehet, hogy először csak apró szabályzatsértésről van szó, ami akár hatalmas lelkiismeretfurdalást és nyugtalanságot is okozhat a kezdő elkövetőnek. De aztán egrészt látja, hogy megúszta, másrészt szépen lassan megtanulja, hogy hogyan tudja racionalizálni, menteni önmaga előtt a saját viselkedését, és így juthat el komolyabb visszaélések megtételéhez. És persze hatalmas egyéni különbségek vannak abban, hogy valaki mennyire könnyen jut el idáig, vagy egyáltalán eljut-e.
A racionalizáció időben előre és visszafelé is működik: lehet, már a tett elkövetése előtt megbeszélni magunkkal, hogy miért lesz ez oké, és lehet utólag igazolni egy etikailag, jogilag megtehetetlen tettet. Tény azonban, hogy minél többet racionalizálja valaki a saját viselkedését, és hagyja tekinteten kívül a valóság tényeit, annál sűsűbben fog nem megfelelő dolgokat elkövetni. A racionalizáció automatikussá válik, beépül abba a keretbe, ahogy az illető gondolkodik magáról.
Ha egy rendőr egyre kevesebbet foglalkozik gondolatban azzal, hogy amit éppen tett etikus-e, akkor szép lassan az etikáról, értékekről vallott nézetei is megváltoznak. Amit régen elfogadhatatlannak tartott, az mára elkerülhetetlen része a dolga végzésének. És ez a gondolkodásmód elterjedhet egy egész rendőrőrsben, kialakulhat az a kultúra, amiben racionalizálják tetteiket, és nem csak informálisan, az egy szinten lévő kollégák által lesz elfogadva a túlkapás, hanem akár szervezeti szinten is.
Az idézett cikk azért íródott, hogy támogassa a rendőr vezetőket abban, hogy elejét vegyék annak, hogy mély gyökereket eresszen az ilyen káros gondolkodásmód. Úgy tűnik, lehet, hogy nálunk sem lenne haszontalan, ha nagyobb figyelmet kapna a vezetők részéről, hogy milyen szervezeti kultúrák terjednek el egyes rendőrőrsökön.
Forrás: Brian D. Fitch, "Understanding the Psychology of Police Misconduct," The Police Chief 78 (January 2011): 24–27, http://www.nxtbook.com/nxtbooks/naylor/CPIM0111/#/24
Ha szeretnéd követni a Stresszblogot, kattints ide.
