Stresszblog

under pressure w

Stresszblog

Ez a blog a stresszről szól. Ha valakinek van kérdése, ötlete, története a témával kapcsolatban, írja meg bátran, és utána járunk, megkérdezzük, meghallgatjuk, és megosztjuk a Stresszblogon. Kövess a Facebookon: https://www.facebook.com/stresszblog

2014. augusztus 22. Szalay Ágnes

Nem kell megbocsátani!

Hogyan gyógyulhat ki az ember, hogyan veheti a kezébe saját életének irányítását, ha "mérgező szülei" voltak? Hogyan élhet kiegyensúlyozott, elégedett életet, ha bűntudat, szégyen és gyűlölet gyötri, mert szülei gyerekkorában bántalmazták, megerőszakolták, alázták vagy kínozták? Hogyan lehet valakinek önbecsülése, önbizalma, ha gyerekkorában folyton semmibe vették az érzéseit? Hogyan bízhat meg valaki önmagában és másokban, ha kiskorában a szülei, akikben a legjobban kellett volna bíznia, iszonyú szenvedéseket okoztak neki?

A már többször idézett Susan Forward, sok éves terápiás tapasztalatai alapján reményt kínál, azt mondja, meg lehet szabadulni ezektől a káros szülői befolyásoktól. Nem könnyen és egyszerűen, hosszú lelki munkába, sok feltörő fájdalomba kerül, de érdemes megtenni, mert az ember egy olyan életet kaphat vissza, amiről már álmodni sem mert. Terápiás folyamatra van szükség hozzá, végezheti ezt szakember, vagy történhet segítő csoportban, és a Mérgező Szülők című könyv lehetőséget kínál arra is, hogy az ember egyedül, a könyv útmutatásait követve végezze el azokat a "gyakorlatokat", amik szükségesek, hogy megszabaduljon a gyerekkorában őt ért traumák hosszan tartó káros hatásaitól.

És mi lenne ennek a terápiás folyamatnak az első lépése? Hát a megbocsátás! - vághatnánk rá. Ahhoz, hogy az ember új szakaszt kezdhessen az életében, el kell engedni a múltat, tiszta lélekkel, harag nélkül kell élnie. Erre tanít a kereszténység, számos lelki segítségnyújtó irányzatnak, filozófiának alaptanítása a megbocsátás, mintegy első lépésként ahhoz, hogy tiszta lappal indulhasson az ember.

Susan Forward, a gyerekkorukban rossz bánásmódot elszenvedett felnőttek terapeutájaként arra jött rá, hogy ez a megbocsátás dolog egy csapda, ami nemhogy segítené, de hátráltatja a gyógyulást. "Sokuk úgy jött a terápiára, hogy állítása szerint már megbocsátott a szüleinek, felfedeztem azonban, hogy az esetek többségében a megbocsátástól egyáltalán nem érezték jobban magukat. Nem eredményezett semmilyen jelentős vagy tartós változást bennük. Sőt, valójában többen még gyengébbnek érezték magukat. Ilyesmiket mondogattak: "talán nem bocsátottam meg eléggé", "A gyülekezetvezetőm szerint a szívem mélyén igazából nem bocsátottam meg",  vagy "nekem semmi sem sikerül".

Rájöttem, hogy a megbocsátásnak két aspektusa van: a bosszúvágy feladása és a vétkes fél feloldozása a felelősség alól."  Azt könnyű belátni, hogy a bosszúvágyat valóban érdemes feladni. A bosszú érzése nagyon is természetes, normális érzés, ha az emberrel szemben bűnöket követtek el, de nem jó motiváló erő. Negatív energia van benne, aki bosszúvágyat érez, az arról képzeleg, hogy hogyan, milyen módon fogja megbüntetni az ellene vétkezőket. Ezek a képzelgések frusztrálók, dühítők, a lelki egészség ellen hatnak. Ha meg valamit véghez is visz az ember, a pillanatnyi, "édes bosszú" által érzett kielégülés után csak azt lehet tapasztalni, hogy mégjobban felkavaródik a mocsok, újabb és újabb energia-rabló feszültségek kerülnek a családi kapcsolatokba. Nehéz feladni a bosszúvágyat, de egyértelműen egészséges lépés.

Viszont a feloldozás már nem egyértelmű. "Érzetem, hogy valamiképp nincs rendjén, hogy kritikátlanul feloldozunk valakit az őt jogosan terhelő felelősség alól, főleg ha az illető súlyosan bántalmazott egy ártatlan gyereket. Ugyan miért kellene "felmentenie" az apját, aki terrorizálta és verte önt, és pokollá tette a gyerekkorát? Hogyan várható el öntől, hogy "elnézze", hogy otthon szinte minden nap sötétség fogadta, és a részeg anyját kellett ápolnia, amikor hazament? Vajon tényleg "meg kell bocsátani" az apjának, aki hétéves korában megerőszakolta?

Minél többet gondolkodtam ezen, annál inkább felismertem, hogy ez a feloldozás valójában a tagadás egy másik formája: Ha megbocsátok neked, úgy tehetünk, mintha nem is lett volna olyan szörnyű az, ami történt." Az a legnagyobb csapda ebben a megbocsátásban, hogy lehetetlenné teszi, hogy az elfojtott, forrongó indulatok a felszínre kerüljenek. Hogyan érezhetne valaki dühöt az anyja vagy az apja iránt, ha már egyszer megbocsátott neki. A megtörtént fájdalmaknak, bántalmazásoknak, kínzásoknak van felelőse. Ez a felelősség valakire mutat. Ha egy megbocsátással az elkövetőt feloldozzuk, akkor a felelősség befelé fog irányulni, és az ember a megbocsátásért cserébe önmagát fogja mégjobban utálni.

Sokan hiszik azt, hogy hamar túljutnak a gyógyulási folyamaton, ha gyorsan, már az elején "megbocsátanak". Csak meg kell bocsátanom nekik, és máris megkönnyebbülök, meggyógyulok. Sajnos ez nem így van, és a megbocsátással járó pillanatnyi megkönnyebbülés után sokan tapasztalták, hogy a megbocsátás üres ígérete csupán keserű csalódást hozott.

A könyvben szereplő Stephanie-t tizenegy éves korában megerőszakolta a mostohaapja. Ez egy évig zajlott tovább, míg az anya, más okból, el nem vált tőle. De újabb partnerek jöttek, akik szintén zaklatták a lányt. Stephanie 16 évesen megszökött otthonról, és prostituáltnak állt. Majdnem halálra verték, és a kórházban lábadozott, mikor az egyik ápoló rávette, hogy menjen el vele a gyülekezetébe. Pár év múlva összeházasodtak, fiuk született, és Stephanie minden erejével azon volt, hogy újraépítse az életét. Sajnos azonban továbbra is depressziós volt, üresnek, értéktelennek érezte magát. Már két éve járt pszichoterápiára, mikor Susanhoz került. Stephanie állította, hogy megbocsátott mostohaapjának és hideg anyjának, és mély vallási meggyőződése ellen volt, hogy beismerje, még mindig dühös rájuk. A csoportfoglalkozásokon is ellenállt annak, hogy bármi haragot mutasson, mígnem egyszer áttört a gát, az elfojtott érzelmek kiszabadultak. Üvöltött, káromkodott, vádolta a szüleit, hogy tönkretették a gyerekkorát, és megnyomorították felnőtt éveit. Azután megöleltem, miközben zokogott. Éreztem, ahogy ellazul a teste. Amikor megnyugodott viccesen megkérdeztem: Miféle viselkedés ez egy kedves, keresztény lánytól? Sosem felejtem el a válaszát: Gondolom, Isten jobban akarja, hogy meggyógyuljak, mint hogy megbocsássak. Ez az eset fordulópont volt Stephanie számára, innen kezdődött a valódi gyógyulás.

Meg lehet bocsátani a szülőknek, de ezt az érzelmi nagytakarítás végén, és nem az elején kell megtenni. És igazán csak akkor érdemes, ha a szülők valamilyen módon "kiérdemlik". Szembenéznek azzal, amit tettek, vállalják a felelősséget, és próbálják jóvátenni a bűneiket. Ha pedig az embernek már nem élnek a szülei, akkor azzal gyógyíthatja be sérüléseit, hogy saját magának bocsát meg.

Az ember nem fog örökre haragban és keserűségben élni, ha nem bocsát meg a szüleinek. Sőt akkor szabadulhat fel az életére gyakorolt szülői befolyás alól, ha feldolgozta, átélte azt a heves haragot, gyászt, amit a gyerekkorában elszenvedett bántások miatt érez, és a felelősséget oda helyezi, ahova való, a szülei vállára.

Ahhoz, hogy ön jobban érezze magát, és megváltoztassa életét, igazából nincs szükség arra, hogy megbocsásson a szüleinek.

A dőlt betűs részek ismét idézetek Susan Forward Mérgező szülők című könyvéből.

Ha szeretnéd követni a Stresszblogot, kattints ide.

tovább olvasom
i o

A bejegyzés trackback címe:

https://stressz.blog.hu/api/trackback/id/tr576605873

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Mojzes Pál (törölt) · http://mpgondolatok.blogspot.hu/ 2014.08.22. 20:47:08

Kifejezetten jó írás, ment is a könyvjelzők közé.Ritka az ilyen index címlapon.

"erősnek kell lenni és nem megbocsátónak"

Julia Dream · http://bakelitmania.blog.hu 2014.08.22. 21:59:52

Utánanéztem a könyvnek, reméltem, hogy a Google Play-en megtalálom magyarul, de még angolul sem találtam. Helyette rátaláltam a szerző másik könyvére: Mothers Who Can't Love. Nagyon jók a visszajelzések róla, még a posztban említett könyvnél is jobbnak tartják az olvasók. (Ebben már nem kell konfrontálódni a szülővel, ami még több fájdalmat és további sérülést okozna) Beleolvastam és teljesen sokkolt, hogy mennyire rólam szól. Gondolkodom rajta, hogy annak ellenére megvegyem, hogy angolul van. Csak jobb 2ezer forintot kockáztatni egy könyvért, mint hogy hónapokig (talán évekig) terápiára járni, alkalmanként akár 10ezer forintot is otthagyva az esetleg nem túl kompetens "szakértőnél"

nulligravida 2014.08.22. 22:01:38

Nulligravida nonemfeminista.blog.hu/

Remek írás, igaz, hogy leginkább Susan Forwardot idézi, de őt érdemes. A megbocsátás és elengedés-mánia olyan üres frázis puffogtatások, mint az apakomplexus. Ha megbocsátasz a bántalmazódnak, magadat kiáltod ki bűnösnek. Nem kell a bántalmazó szülőnek megbocsátani és nem kell szeretni. Elfogadod, hogy ez történt és kész. Susan Forward pszichológiai programját érdemes végigcsinálni. Jó poszt volt.

Alick 2014.08.22. 23:58:56

"Rájöttem, hogy a megbocsátásnak két aspektusa van: a bosszúvágy feladása és a vétkes fél feloldozása a felelősség alól."

A megbocsátás nem oldozza fel a vétkest a felelősség alól ("nem haragszom rád, de az igazságomért kiállok")

Alick 2014.08.23. 00:00:38

@nulligravida: "Ha megbocsátasz a bántalmazódnak, magadat kiáltod ki bűnösnek."

Egyáltalán nem következik belőle ("elfogadom, hogy akkor ennyi tellett tőle")

Alick 2014.08.23. 00:03:54

A megbocsátás igazából arra vonatkozik, hogy magamban rendezem le az ügyet és nem a másikat értékelem át.

annamanna 2014.08.23. 04:14:56

Egyetértek az előttem szólóval, a megbocsátás fogalmát könnyű félreértelmezni. A megbocsátás messze nem jelenti azt, hogy valaki mást vádolok, egy másik bűnbakot keresek (mondjuk magamat). Miért kellene bárki mást vádolnom? Pláne önmagamat?
Persze ezt a szót mindnyájan félreértjük, úgyhogy igaza van Forwardnak abban, hogy nem kell a megbocsátáson különösebben sokat vergődni (mert amúgy is csak egy hibás értelmezésen rágódunk). Akkor vagyok képes megbocsátani, ha már nem gondolom azt, hogy aki elkövet ellenem valamit, az megsemmisít vele. Hogy széttapos, az elevenembe gázol, hogy olyasmit vesz el tőlem, ami nélkül nem bírok élni.
A megbocsátáson való rágódás helyett Forward a terápiát ajánlja. Azt nem tudom, mi lehet, szerintem a legegyszerűbb és leghatékonyabb módszer a gyógyulásra nem egyéb, mint maga az élet. Ahogy élem az életemet, egyszer csak elkövetkezik az a pont, amikor azt veszem észre, hogy ami régen kínzott és égetett, szörnyen fájt, hiányzott, az most már nem is olyan fontos. Valahogy védetté váltam tőle. Pontosabban egészségessé. Kiépítettem a saját lelkemet, megéltem a saját életemet, és már nem kínoz az, amit valaha valaki megvont tőlem (vagy amivel megbántott).
Hogy ez biztosan így van, arra két példát szeretnék mutatni:
www.youtube.com/watch?v=bngX-uAsM-4
www.youtube.com/watch?v=99WgR24jWcw
A két ember közül biztos, hogy az elsőnek vannak nagyobb lelki sebei, mégis ő az egészségesebb. És biztos, hogy nem járt terápiára, egyszerűen csak élt. Megélte önnön életét. Nem foglalkozott annyit a saját sebeivel, mint a második számú ember.
Ha valaki terápiára jár, akkor is a sebeivel foglalkozik. Szerintem a legtöbbet az segít, ha nem is foglalkozik vele, csak eltűri a fájdalmat, amíg az egyszer el nem múlik, és arra ébred, hogy tulajdonképpen az egész már nem is annyira fontos.
Azzal tisztában vagyok, hogy ezek nagyon komoly dolgok. A Lost c. sorozatot egy jó darabig pont azért néztem, mert pontosan az tetszett meg benne, hogy ezek a bőven felnőtt, pár esetben bőven középkorú karakterek még mind hordoznak magukban olyan égő fájdalmat, olyan kínzó lelki sebeket, amiktől nem szabadulnak, amik a legmélyebben okoznak fájdalmat nekik, és amik mindegyik karakternél a szüleikhez, vagy legalábbis egy előző generációs felnőtthöz kötődtek. És ezek mind olyan problémák voltak, amiket nem lehetett megoldani attól, ha sokat foglalkoztak vele. A fájdalmak csak attól oldódtak meg, hogy a szigeten nem foglalkoztak vele, hanem a saját sorsukkal törődtek.
Mindamellett a saját élet, a saját sors megélésében mégis csak a vallás tud a legtöbbet segíteni, akármilyen hibái is vannak. Például az értelmetlen vádaskodás, harag elkerülésére, csillapítására is a vallás a legkiválóbb.
Tehát még egyszer: a megbocsátás nem azt jelenti, hogy valaki mást vádolok egy bűnért (önmagamat), és egy másik bűnbakot keresek.
A megbocsátás inkább azt jelenti, hogy meggyógyítom önmagamat, és a sztorira kívülről tudok ránézni, mert az egész már nem lesz annyira nyomasztó, megsemmisítő a számomra, már nem érzem magamat végérvényesen vesztesnek.
Amíg valaki halálos beteg, a betegséget iszonyatosnak éli meg. De ha kigyógyul belőle, és a betegség már nem fenyegeti, akkor utólag az egész (bár nyomasztó marad), de mégis csak egy élmény, aminek vége, mert TUDJA, hogy már nem fenyegeti a halál. Akkor már nem érzi azt, hogy a betegség végleg elvesz tőle valamit (az életét); tehát úgymond "megbocsátja" a betegségnek, hogy beteggé tette. És már csak arra emlékszik, hogy betegen is átélt egy csomó mindent, az emlékei az élete részévé váltak, de nem ölték meg.
Sajnos a mérgező szülők hatása alóli felszabadulás inkább több évtized, mint több év "munkája".
Eszembe jutott egy dal, amiben a "bűnös" szó meglehetősen hangsúlyosan ismétlődik, és aminek előzménye egy súlyos gyermekkori sérülés, súlyosan mérgező szülői környezetben felnőtt gyermek (vagy inkább gyermekek), akik a bennük élő fájdalmat bűnbakképzésre és vádlásra használták fel: www.youtube.com/watch?v=QD-mSfJhjQw
Ezt a helyzetet (a szülő megtámadását) valamiképp el kell kerülni, és ennek nincs más módja, mint a jó értelemben vett megbocsátás.
Eszembe jutott még Oidipusz is, aki megölte az apját. Mindegy, hogy tudott vagy nem tudott róla, a tette miatt átkozottá vált.
És eszembe jutott az ószövetség legutolsó sora is: "Ímé, én elküldöm néktek Illyést, a prófétát, mielőtt eljön az Úrnak nagy és félelmetes napja. És az atyák szívét a fiakhoz fordítja, a fiak szívét pedig az atyákhoz, hogy el ne jőjjek és meg ne verjem e földet átokkal."

azallamenvagyok 2014.08.24. 13:33:48

ez egy jó poszt volt, és jókor, köszi:)

HalászEmese · http://halaszemese.hu/ 2014.08.27. 18:52:53

@nulligravida: Nem értek egyet. Ugyanis egy fontos lépés kimarad a bántalom és a megbocsátás között... A megértés... Ha szülői bántalom a téma, akkor igenis meg kell bocsátani. Szükséges. De nem csak úgy, nem a semmiből építkezve. Meg kell vizsgálnunk a helyzetet, magukat és főleg a másikat! Ez így nem egész és kerek. Megbocsátásra pedig igenis szükség van. Ha nem lenne akkor mindenki csak enné egymást ahogyan ez ma is sokszor előfordul.

Csodaországban 2019.07.12. 14:21:36

Akár megbocsát a bántalmazott gyerek, akár nem, a szülői bántalmazás, legyen az verbális, elhanyagoló, elutasitó, vagy fizikai, egy életre megfosztja a gyereket a jogos önvédelem eszközeitől. Egyszerűen annyira összetöri a személyiségét, hogy soha életében nem tud egyenlő partnerként fellépni egy idegen bántalmazóval szemben. Én igyekszem megérteni a szüleimet - hisz az agy akár akarjuk, akár nem, egész életünkben foglalkozik ezzel, hogy miért? - talán még meg is bocsátottam nekik, de minden alkalommal eszembe jutnak, amikor egy méltatlan bántalmazásra nem tudok megfelelően reagálni. Sajnos a szihomókusok még hülyébbek, mint a civilek, igy igazából nincs kivel beszélni erről.
A bántalmazott gyerek olyan, mit az, akit úszástudás nélkül bedobnak a tengerbe, aztán lesz, ami lesz.
süti beállítások módosítása