Szolgálati közlemény: Aki gyakrabban látogatja a Stresszblogot, az tapasztalhatta, hogy vészesen megcsappant a posztok száma. Ennek egyik oka, hogy sok év után újra visszaültem egy munkahelyre, ahol reggel nyolctól este ötig-hétig-tízig zajlik az élet. Igyekszem azért időről-időre letenni az ottani stresszt, és felvenni a blog stressz-fonalát. Az új korszak első posztja mindjárt a munkában látottakról jutott eszembe:
Munkahelyem tele van okos, lelkes, céltudatos fiatalokkal. És miket hallok tőlük? "Bocs, ma éjjel három órát aludtam, mert még éjjel kettőkor jött valami anyag, amit bele kellett tennem az ajánlatomba." "Megyek átöltözni, mert nyolckor kezdtem az ügyfélnél, ezért vagyok magas sarkúban - de innen koncertre megyek." " 29 éves vagyok, ez a negyedik hasonló profilú cég, ahol dolgozom, a legtovább X helyen voltam, 2,5 évig."
Ők az Y generáció tagjai. Az Y generációnak nincs teljesen egyöntetű meghatározása, de nagyjából az 1980. és 2000. között születettekre használják ezt a fogalmat. (Be lehetne kavarni még a Z generációval is, a kilencvenes évek közepe után születetteket illetik így, akiknek már az agya is a bonyolult technikai eszközök használatától kísérve fejlődött, de most inkább a felnőttnek számítókról írok.) Szóval a Y generáció legidősebbje is még csak 34 éves, ők a fiatalok, a nagy teherbírású munkába lépők, a ranglétrán gyorsan előreigyekvő tehetségek, a jövőnk meghatározói. És noha mind egyéniségek vagyunk, azért vannak olyan jellemzők, amik erre a generációra általánosan igazak. És nem csak azért, mert fiatalok, és a többiek, (pl. az X generáció tagjai) sajnálatosan már nem annyira azok, hanem azért is, mert ők másképp éreznek és élnek, mint a megelőző nemzedékek. Például sokkal stresszesebbek.
Eltérő a helyzete egy amerikai és egy magyar fiatal felnőttnek, de a stresszhez való viszony átíveli a térbeli és kulturális távolságot: mind a magyar, mind az amerikai stressztérképen ez a társaság, a 25 és 34 év közötti fiatalok a legstresszesebb szegmense a lakosságnak. Miből adódik ez?
A vágyak és a valóság szomorú különbsége
A mai fiatal felnőtteket, Amerikában pláne, de nálunk is, már arra nevelték, hogy bizonyos dolgok, ha megdolgoznak érte, elérhetők lesznek a számukra. Ha szépen elvégzed a főiskolát, akkor lesz egy jó állásod, ahol annyit keresel, amennyi kell ahhoz, hogy megvedd magadnak azokat a cuccokat, amiket szeretnél. Ez teljesen jogos elvárás, én is ezt várom az élettől, ha anyagi szempontból nézzük - csak sajnos igazából mégsem így működik 2014. világa. Egyrészt - és ez itt is ott is probléma - túl sok a magasabb tanulmányokat végző, komolyabb munkakörökre pályázó emberek száma a pozíciókhoz képest. Nagyon sokan vagy egyáltalán nem találnak munkát, mert egyszerűen a munkaerőpiacnak nincs felvevőképessége, vagy csak olyan munkát találnak, aminek a követelményei messze alatta vannak az ő tudásuknak, felkészültségüknek. Ez már önmagában frusztráló, de magában hordozza, hogy a vágyak másik oldala sem teljesül: nem tudnak annyi pénzt keresni, amennyire szükségük lenne. Márpedig ez a generáció a brandek csillogásában nevelkedett, nekik fontos az, hogy milyen minőségű és márkájú holmikat használnak és hordanak, az igények magasak. Állandóan újabb dolgok kerülnek a piacra, amiket meg kell venni, hogy ne legyenek cikik. Ha valami elromlik, már nem megjavítani kell, hanem újat szerezni - és így iszonyú költséges az élet. Amire nincs fedezet, már csak azért sem, mert
teljes anyagi csőd az életkezdés.
Ez is igaz Amerikában éppúgy, mint itt. Ott a diákhitel dönti romba a fiatalokat, a szükségesnek tartott - ám végülis feleslegesnek tűnő - magasabb végzettség megszerzéséhez már huszonpáréves korukban úgy eladósodnak, hogy aztán évtizedekig egyensúlyozhatnak a csőd szélén. Főleg ha a remélt munkához sem sikerül hozzájutniuk. Magyarországon talán a tanulmányok nem ennyire drágák, de ha egy fiatal család lakást vagy autót szeretne, akkor máris az éves fizetésük sokszorosát kell felvenniük hitelbe, vagy a fizetésükhöz képest aránytalanul sok pénzt költeni albérletre. Akárhogyis, aki szülői segítségre nem számíthat, annak hatalmas pénzösszegeket kell minden hónapban kifizetni, csupán a lakhatásához. És az elfolyó pénzek mellett még nyomasztóbb a tudat, hogy a munkahelye, állása sokkal könnyebben megszűnhet, mint a húsz évvel ezelőtti fiataloknak, és pár hónap kihagyás is bedöntheti a kényes pénzügyi egyensúlyát.
Változás és változás
A világ is gyorsan változik, de ezen belül az Y generáció tagjai még gyorsabban változtatnak. Van egy elég tudatos képük arról, hogy hogyan szeretnének élni, milyen munkát szeretnének végezni, és ha a vágyak nem köszönnek vissza a tapasztalatokban, akkor váltanak. Telefont, társat, munkahelyet. A cégek HR-eseinek rettentő fejfájást okoznak azzal, hogy hogyan tartsák meg őket. Hiszen az Y generációs munkavállaló, ha már két éve ott van egy helyen, már úgy érzi, hogy bemohosodott, és rég tovább kellett volna lépnie. A képesség ezekre a laza váltásokra biztosan adaptív dolog, de a változás akkor is a legnagyobb stresszforrás, ha valaki jól bírja. És ha az ember a saját igényeitől hajtva úgy változtat, hogy nincs más a kilátásban, akkor biztosan átél néhány stresszes pillanatot a közeljövőben. Sok huszonévest ismerek, akik otthagyják az állásukat, mert nem tetszik nekik a hely, ami jogos is, de még azelőtt lépnek, simán, mielőtt gondoskodtak volna a megélhetésük további biztosításáról. Ez a felfogás nagyon nehezen érthető a mostani ötven fele járóknak, akik szinte szorongón ragaszkodnak a helyükhöz. És nem csak azért hagynak ott könnyedén bármit, mert nem elég jó nekik, hanem azért is, mert folytonos az igény az előrelépésre, arra, hogy mindig meglegyen az eggyel újabb és magasabb szintű verzió, legyen szó munkahelyi pozícióról, vagy tabletről. Hiszen:
Magasak az elvárások
A magas elvárások két irányból is nyomasztják szegény mai fiatalokat. Jön belőlük, ezt fejtegettem eddig: konkrét, sokkal tudatosabb elképzeléseik vannak arról, hogy mi elég jó nekik, mint az idősebbeknek, és nem is nagyon elégednek meg kevesebbel. Másrészt viszont feléjük is sok az elvárás, állandóan bizonyítani, megfelelni kell, mert ha nem, akkor jön a következő Y generációs a helyedre. Állandó készültséget igényel, ha nincs az életnek olyan területe, ahol az ember csak úgy elvan, hanem mindenhol bizonyítani kell a megfelelőségedet. Iskolában, munkahelyen ez egyértelmű, de a barátok között sem árt, ha lépést tartasz - nem dolgozol ciki helyen, nem hordasz béna ruhát, hozzá tudsz szólni a legújabb kütyükről szóló vitákhoz. Jó, azért emiatt annyira nem kell sajnálnunk a fiatalokat, már néhány ezer éve nincs új abban, hogy be kell illeszkedned a szociális csoportodba a megfelelő ruházattal, nyelvhasználattal és a többivel. De régen nem változtak ennyire gyorsan és globálisan a dolgok, több tere volt az egyediségnek, akár a maradiságnak is.
Ennyi elvárás, anyagi nyomasztás és trendiséggel való küzdelem mellet nem is csoda, hogy az Y generáció tagjainak
fenyegtőbb a világ.
Nyilván fenyegetőbb volt a világ egy fiatalnak 1943-ban, mint ma. De másképp. Ma attól kell tartani, hogy ha nagyon gyorsan nem bizonyítasz, nem jutsz magasra, akkor kész, vége, ennyi volt. Az előző generáció, tehát a ma negyven-ötven fele tartók jó helyen voltak jó időben, így sokan nagyon fiatalon magasra jutottak. Az ő példájuk egy etalon lehet, amit azért képtelenség követni, mert ezek az emberek még mindig ott ülnek a helyükön. Tehát hiába gondolja azt a most 29 éves, hogy sehol sem vagyok, ha még csak részleget vezetek és nem business unitot, nincs több business unit vezetői hely. Tari Annamária (az y generációról könyvet is író gyakorló pszichoterapeuta) szerint viszont még rosszabb a korban alulról jövő nyomás: a mai fiatalok érzik, tudják, hogy jönnek a fiatalok, és kevés idejük van megcsípni a jó helyeket. Szerinte harminc év felett már kiöregedettnek számítasz egy fejvadásznál, negyven év felett meg már be se add az életrajzod sehova (én mondjuk ezt nem teljesen így látom.) Azt mondja, hogy az y generációsoknak 26-28 éves korukra kell "megcsinálni magukat", olyan magasra jutni, amilyen magasra csak lehet, mert később már nem lesz módjuk rá.
Erről csak az a kérdés jut eszembe, hogy mi lesz azzal a duplaennyi emberrel, akik negyven és hatvan-hatvanöt év között még azért csak ott téblábolnak a munkahelyeken. Nem tudom egyelőre, majd utánanézek, és megírom egy következő posztban. A fiataloknak viszont van még egy jellemzője, ami szintén káros hatással van a stressz-szintjükre, ez pedig a
teljes élet akarása.
Nemcsak a munkahelyen égetik két végéről a gyertyát, hanem a szórakozásban is. Megint csak teljesen jogos igény az, hogy ha már kidolgoztam a belemet, akkor megérdemlek egy koncertet, egy bulit, vagy hogy lássam a legújabb filmeket. De a nap nekik is csak olyan rövid, mint másnak, és ha rengeteg munka mellett még szórakozni is szeretnének, akkor azt a pihenő-idejük rovására tudják megtenni. Pedig ekkor lehetne feltölteni a test tartalékait, elengedni a napi stressz testi tüneteit. Erre viszont nem jut idő.
Pedig a fiataloknak még annyi idejük van, mondják az öregek – és mégis, a legnagyobb stresszforrás az, hogy kevés idejük van arra a rengeteg dologra, amit szeretnének.
Ha szeretnéd követni a Stresszblogot, kattints ide.