Ne görcsölj rá, majd akkor jön a gyerek/jó pasi/állás, amikor már nem is akarod annyira! Miért hagyod, hogy így beszéljen veled? Mondd meg neki a magadét! Kezdjél el te is futni, mint én, sokkal jobban érzem magam azóta! Szerintem neked is a szétválasztó diétát kéne megpróbálnod. Tervezd meg jobban az idődet, nem normális, hogy este tízkor is dolgozol! Legyél következetes a gyerekeddel, akkor nem lesz több hiszti. Hagyd már ott ezt a nőt, teljesen hülyére vesz!
Miért utálja az ember, amikor ilyeneket mondanak neki? És miért tapasztalja a fenti mondatok elmondója, hogy szinte sosem fogadják meg a tanácsait? Azért, mert senki sem szereti a tanácsokat.
Van egy idős nénikém, aki általában mindent jobban tud mindenkinél. Felvetsz neki egy aktuális problémát, vagy egyszerűen csak elmondod, hogy azért nem látogattad meg, mert beteg voltál - ő rögtön tudja, hogy mit kellett volna tenned, és miért te vagy a hibás. Persze, mert nem vettél sapkát! A családban mindenkiben kialakult az átmeneti süketség azokra a percekre, míg nénikém tökéletes helyzetmegoldásait elővezeti. Azzal már nagyon rég felhagyott mindenki, hogy elmagyarázza neki, hogy miért is nem úgy tette, teszi a dolgait, ahogy az a nénikém szerint az egyetlen üdvözítő megoldás lenne. De mi a baj azzal, ha egy tapasztalt idős hölgy elmondja a véleményét, nem fordulhatna elő, hogy az évek során szerzett bölcsessége és tapasztalata tanulságos lenne számunkra? Egy ideális világban így lenne, de sajnos esetében, és a többi jószándékú tanácsosztó esetében mégsem így van. Mi ennek az oka?
Aki egy barátjának, családtagjának, vagy szomszédjának bármilyen témában tanácsot ad, az sokkal kevesebb információval rendelkezik az adott helyzetről, mint aki benne van. Ettől függetlenül, lehet, hogy igaza van. Könnyen lehet, hogy tényleg ott kéne hagyni azt a nőt, aki állandóan hisztizik, viszont úgy szórja a pénzt, mintha örökkétermő fán nőne az erkélyen - de azt mondjuk nem tudja, hogy mekkora hiányt pótol, és boldogságot ad a szenvedő férfinak az a néhány pillanat, amikor sosem tapasztalt kedvességet, és szeretetet kap a nőtől.
Aztán a tanácsokat általában nem szokták kérni. Gyakran még a "most mondd meg, hogy mit csináljak" fárzis is inkább csak szófordulat, mint hogy valódi érdeklődés lenne arra vonatkozólag, hogy mit kell csinálni. Ha valaki elmondja nekem a problémáját, akkor azt várja, hogy megkönnyebbüljön, jobb kedve legyen, megnyugtatást kapjon. Esetleg, ha nem csak kérődzni akar a dolgokon, hanem valódi problémamegoldó fázisban van, akkor azt is szeretné, hogy tisztábban lásson, jobban fel tudja mérni, hogy milyen lehetőségei vannak. Ha csak megnyugtatásra, empátiára vágyik, akkor semmi mást nem kell tennünk, mint meghallgatni, valóban odafigyelni, és megérteni, mellette lenni. Az empátia olyan együttérzést jelent, amikor azt érezzük, hogy a másik mellettünk áll, támogat minket, szeret minket. Különösen férfiaknak nehéz megérteni, hogy feleségük nem azért panaszolja el szörnyű napját, hogy megmondják neki, hogy ezt és ezt kellett volna tenni, hanem azért, hogy meghallgatást és szeretet kapjon, amitől máris jobb lesz neki. A férfiak általában problémamegoldó üzemmódban vannak, kevés antennájuk van a lelkizéshez, de talán érdemes észben tartaniuk, hogy többet segítenek feleségüknek, ha felvidítják, vagy megölelik, mintha elmondják, hogy hogy kellett volna a szemétkedő kolleganőt elküldeni melegebb tájakra. Ha meg valaki valóban megoldást keres a gondjára, akkor sem megoldások prezentálásával segíthet neki az ember, hanem azzal, hogy közösen végigmennek a dolgokon, kérdésekkel, saját nézőpontja elmondásával támogatja a gondban lévőt abban, hogy átlássa a helyzetet, amiből ki szeretne mászni.
Van a tanácsosztóknak az a fajtája, aki meg van győződve arról, hogy a másik magának okozta a bajt, és valamennyire felsőbbrendűnek érzi magát, hogy bezzeg vele ilyen sosem történne meg. Na ez az ultraidegesítő. Ebben az esetben a tanácsadó nem a másik jobban-létét célozza a tanácsával, szándéka sokkal inkább önmaga igazolása, annak bizonyítása, hogy ő milyen jól csinálja a dolgokat. Vannak emberek, akik ezt életcélul tűzik maguk elé, és folyamatosan osztják az észt mindenkinek, vannak, akikből csak néha tör elő. Mielőtt valaki beleáll ebbe az idegesítő szerepbe, kérdezze meg magától, hogy mit is csinálok most, neki segítek, vagy magamat fényezem. Biztos, hogy nemdohányzóként van jogom és tudásom elmagyarázni erős dohányos barátomnak, hogy hogyan szokjon le? Tudom én, hogy milyen fél évig munka nélkül lenni, vagy csak hiszem, hogy velem ez nem történhet meg?
Ha nem ilyen önigazoló típusok vagyunk, ha tényleg a legjobb szándék vezet, ha őszintén a másik segítését tűzzük ki célul, tanácsaink sajnos még akkor is falra hányt borsók. Olyan is van, hogy a világon már mindenki látja, hogy mi a gond és a megoldás, csak az az egy szerencsétlen nem, aki éppen a helyzetben vergődik. A tanácsunk akkor sem segít. És ez bosszantó, de így van. Van néhány alapszabály, ami érdemes szem előtt tartani. Így nyújthatjuk majd a legtöbbet a ránkszorulóknak, magunkat pedig egy csomó frusztrációtól kímélhetjük meg:
- Addig semmiképp ne adjunk semmilyen tanácsot, amíg azt nem kérik kifejezetten.
- Empátiával forduljunk a nekünk panaszkodók felé, azaz figyeljünk rájuk, és biztosítsuk őket az együttérzésünkről.
- Segítsük a másikat azzal, hogy kérdezünk, értelmezünk, összefoglalunk, de nem megoldásokat nyújtunk.
- Ha végül mégis tanácsadásra adjuk a fejünket, fogalmazzunk így: próbáltad már ezt meg ezt? mit gondolsz erről mag arról? Hagyjuk az én így meg úgy csinálnámot, és a neked ezt meg azt kellene csinálnit is.
- És mindig tartsuk észben, hogy a másiknak van problémája, neki kell a támogatás, ha tanácsot kérnek tőlünk, akkor nem mi vagyunk a főszereplők.