Az elmúlt hosszú hétvégénken sokkal többet szerepelt életünkben a lucerna, mint általában szokott. Mert mi néha hónapokig nem beszélünk a lucernáról, és találkozni sem szoktunk vele. Hétvégén akkor lett a leghangsúlyosabb a téma, mikor ellátogattunk egy kis zalai biofarmra. Szikrázó napsütésben fordultunk be a lankás dombok zugában megbúvó farmra, a levegő illatos volt, tehenek legelésztek, tyúkok kapirgáltak a fűben, és kiszállva az autóból nyugalmat és békességet éreztünk, némi kutyaugatással és trágyaszaggal vegyítve. A dombok takarásában, széltől óvott helyen kis házikó áll, félkész, de barátságosan berendezett, itt élnek vendéglátónk, az ötgyerekes, eredetileg pesti család, akik nyolc éve fogtak bele a biogazdálkodásba. Jobbra a madárcsicsergéstől hangos erdő, balra a lucernaföldek, körben az állatok, együtt az élő természettel. Különleges érzés lehet itt élni, de vajon jó?

Nagyvárosokban, Budapesten élő embereknek egyre gyakrabban lesz elegük a város stressznövelő, elembertelenedő teréből, és sokak számára a válasz a "kiköltözésben" rejlik. Fiatalon még örül az ember a nyüzsgésnek, a város lüktetésének, kocsmák tucatját találja megnyugtató közelségben, színház, mozi csak egy ugrásra, és nehéz olyan terméket kitalálni, amit ne tudna még a megkívánás pillanatában valahol a környéken megvásárolni. Aztán a dolgozó hétköznapok, a családalapítás, a pörgésbe való belefáradás egyre érzékenyebbé tesz a város negatívumaira. Állandó a zaj, a füst, valahol mindig kiabálnak, dudálnak vagy szirénáznak, az utcán senki sem néz a másikra, szerencsés lehetsz, ha az eladó visszaköszönni legalább hajlandó, tülekedés, sietés, mások letaposása, tömegnyomor. Csupa olyan dolog, ami önmagában növeli a stresszt. Így az emberek egyre frusztráltabbak, egyre jobban érzik a természet hívó szavát, odavágynak, ahol még van zöld, van illat, madárcsicsergés, és tarthatnak állatot. Végül megfogalmazódik a terv: ki fogunk költözni! A "kintnek" különböző fokozatai vannak, vállalkozókedvtől, ízléstől és kalandvágytól függően. Kis lépés a belvárosból egy külső kerületbe, családi házba, nagyobb, de még mindig alacsonyabb kockázatú, egy ürömi vagy biatorbágyi lakópark, az agglomeráció. Aztán lehet továbbmenni, egy igazán vidéki nagyvárosba, vagy faluba, és vannak, mint vendéglátóink, akik teljes életmódváltást csináltak, városi értelmiségiből tanyasi gazdálkodóvá váltak. Lehet kétlaki életmódot folytatni, télen a város, nyáron a leányfalui vagy velencei ház, népszerű elvonulási helyszín az Őrség vagy a Balaton-felvidék, és ismerek egy olyan családot is, akik mindenüket eladva egy tengeri vitorlást vettek, hogy a Karib-tenger kalózaiként kezdjenek új korszakot. (Igaz, nem konkrétan kalózkodásból szerettek volna megélni, lehet, hogy ezért is tértek végül haza életük nagy kalandjából, rengeteg nehézséget és frusztrációt begyűjtve.)

Ebben a posztban nem szeretnék tudományos elméleteket, kutatási eredményeket megosztani, sőt állást sem foglalok, inkább csak kérdést tennék fel, és remek lenne, ha kommentben megosztaná véleményét az, akinek van erről tapasztalata, gondolata. Tehát megéri egy mai, városi embernek elköltözni vidékre, falura, tanyára?

A farmon gazdálkodó vendéglátóink azt mondták, hogy nagyjából havonta keresi meg őket valaki, hogy tapasztalataikról kérdezze, mert a gazdálkodás megkezdését fontolgatja. Válaszuk egyértelműen, mindenkinek az, hogy ne, ne tedd! Majd keserű tapasztalataik hosszú sorolásába kezdenek. Zöldfülű gazdálkodóként mindent a saját kárukon kellett megtanulni, hiába olvastak sok szakkönyvet, hiába a lelkesedés, a rengeteg munka, az önfeláldozás, az erő és akarat, állandóan újabb és újabb akadályokba, veszteségekbe ütköztek. Drága pénzen vett mangalicáik a második napon megszöktek, azóta a környező erdőkben kóborolnak, a vadászok néha látják őket, és leszármazottaikat. A kecskék beszabadultak egy óvatlan pillanatban a házba és szétdúlták; a villanypásztorokat ismeretlen jóakaratúak rendszeresen átvágják; a gesztenyéiket leszedik; az emberek, akik dolgoznak nekik, sokszor becsapják őket, vagy csak gondatlanok; a traktor sűrűn elromlik és egy vagyon a javítása; a rókák megeszik a baromfikat, a vaddisznók szétdúlják a lucernát, a pulykáknak eszükben sincs krumplibogarat enni, hiába állítják ezt a gazdálkodási könyvek, így ott a sok pulyka és krumplibogár feleslegesen, és így tovább. Az az érzésük, hogy évek óta csak tolják bele a rengeteg pénzt és munkát a gazdaságba, és mégsincsenek sehol sem. Viszont ott élnek a csodálatos madárcsicsergésben, mondhatjuk. Igen ám, válaszolják erre ők, de egyetlen madár nem kódorgott arra, amíg ki nem helyeztek az erdőben hatszáz madárodút. Nade a gyerekeknek nem fantasztikus ilyen helyen felnőni? Akár. A kislányuk, gyönyörű vadvirágszál, épp a miénkkel egyidős, és nagyon aranyosak voltak, ahogy elkezdtek kóborolni a mezőkön. A mi városi nebántsvirágunk az elején félt a kakastól, nem akart belelépni a pocsolyába, óvatosan merészkedett előre, de egy-két óra elteltével már vidáman rótta a mezőket a gumicsizmában, simogatta a malacokat, szedett a lucernából (újra a lucerna) nagy csokrokat, igazán élt ott a tanyán. Szóval a kislánynak jó ott, de a család nagyobb gyerekeit nem érdekli a gazdaság, tesznek az állatokra, viszont minden nap az 5:40-es(!) busszal indulnak el a távoli iskolájukba.

Ez a gondom egyébként az agglomerációba elköltözéssel is. Ebben, gondolom, az a lényeg, hogy az ember közelebb kerül a természethez, de mégis a város közelében marad, hiszen odaköti a munkája, az oktatási egészségügyi intézmények, amikről nem szeretne lemondani. De mennyit élvez az egészből, ha a végigdolgozott nap után várja másfél óra utazás, így mikor hajnalodik már indulhat el, és hazaérkezés után lehet menni lefeküdni? És még a kevésnél is kevesebbet tud együtt lenni a család?

Ha stressz-szempontból nézzük, van sok előnye a kiköltözésnek: csend, zöld, természet. Ugyanakkor sok nehézség és durván stresszt okozó tényező is jár vele: a változás már önmagában, aztán a sok utazás, a szokatlan feladatok, a kötöttség, amit egy kertes ház, vagy gazdaság megkíván, a végeérhetetlen munka, és az is, hogy egy új közösségbe kell beilleszkedni.

A hétvégén megismert vendéglátóink még kitartanak. Nem tudni, hogy nem az elsüllyedt költségek csapdájába estek-e, azaz annyit öltek már bele ebbe az életbe, hogy nem képesek feladni, és beismerni maguknak a vereséget. Az is lehet, hogy a sok elesés, felállás, elesés, felállás folyamatában éppen egy elesés után vannak, és végül, évek múlva, tényleg létrejön valami, amire vágytak, amivel többé lesznek ők, és többé lesz a világ, az ország is. A gazda azt mondta, azért csinálja mégis, mert minden nap reggelén ezer dolog közül választhat, amit aznap megtesz, és este, mikor végzett a napi teendőkkel, úgy érzi, hogy tényleg tett valamit. Ami fontos volt, amivel létrehozott valamit. Korábbi munkájában, pedig egy sikeres vállalkozást épített fel a semmiből, ezt a nap végi fáradt elégedettséget sosem érezte.

Már megéri. Szerintetek?