A gyereknevelés stresszes. Különös tekintettel arra, hogy az ősemberi korok óta a szülők és nagyszülők egyöntetű véleménye, hogy a mai gyerekek rosszabbak, agresszívebbek, figyelmetlenebbek, tiszteletlenebbek, mint a mi időnkben. Az utóbbi tíz-húsz év pszichológiai öntudatra ébredése, az ön- és szülősegítő könyvek áradata sok terhet is rakott pluszban a szülők vállára. Míg régen természetes volt, hogy a kisfiúk kapnak fakardot és puskát, és azzal rohangásznak naphosszat, addig ma, a felvilágosított, és az agressziótól, erőszaktól rettegő szülők frászt kapnak az ilyen játékoktól, a gyerekek agressziójától, és azt szeretnék, ha a gyerekek békésen, lehetőleg képességeiket és kreativitásukat élesítve töltenék az idejüket. Annyi az erőszak mostanában! Rendszeresek az iskolai lövöldözésekről szóló hírek. Nem akarunk háborút többet. Azt is tudjuk, hogy a korai gyerekkori élmények erősen meghatározzák, hogy valakiből milyen felnőtt válik. Így aztán természetes, hogy a mai szülők 67%-a utálja, ha gyereke puskával játszik, mégha az egy szimpla vízipisztoly a medencében, akkor is - tették közzé a Pediatrics-en. Akinek pedig meggyőződése, hogy nem tesz jót a kisfiának az ilyen játék, és azt látja, hogy a gyereke mégis lődöz állandóan, az stresszel ezen, bűntudatot érez, közbe szeretne avatkozni. Nehéz szülőként ellavírozni az ilyen helyzetekben, hiszem, hogy valahogyan kéne csinálni, valahogy kéne a gyereknek és nekem, szülőnek viselkedni, és a valóság újra és újra rácáfol az ember elképzeléseire. Pedig mind azt szeretnénk, hogy a gyerekünk nagylelkű, békés, boldog ember legyen.

Emlékszem, gyerekként én is sokat játszottam puskával. Bár nekem nem volt ilyenem, nem kisfiú voltam, az unokatestvéremmel mást sem csináltunk, mint puskákkal, pisztolyokkal felszerelkezve jártuk a kertet, és lőttünk a nagyvadakra, bennszülöttekre, akik felbukkantak. Felnőttként pedig elérkezett egyszer az a pillanat, hogy céges lézerharcon kellett résztvennem, ha nem akartam kilógni az építendő csapatomból. Itt már nehezebb volt belehelyezkednem a játékba. Nem kedvelem az erőszakot, mások legyőzését, jobban szeretem a békét és a virágokat, mit lődözzek játékpuskával a kollegáimra? Végül a főnöki nyomásnak engedve csak beszálltam a játékba, és nagyjából három percbe került, hogy minden gátlásomat veszítve az ellenséges csapat kilövésén munkálkodjam. Csúsztam-másztam az erdőben, lesből támadtam, hosszan célozva vártam a megfelelő pillanatot, nagyjából az utolsó túlélő maradtam a harcban. Nagyon jó volt!

A tudomány mai állása szerint az ilyen háborúskodó játékok nem tesznek kárt a gyerekeinkben, sőt segítenek, hogy használhatóbb felnőtté váljanak. Így ha valaki amiatt aggódik, hogy a kisfia túl sokat háborúskodik, megnyugodhat, és érdemes engednie, hogy azt játsszon, amihez kedve van. Jane Katch, a gyerekek agresszív játékainak jelentéséről könyvet író kutató szerint, ha a szülő azt mondja a gyerekének, hogy nincs az rendben, hogy puskákkal akar játszani, akkor tulajdonképpen azt állítja, hogy a gyerek fantáziái, érzései nem helyénvalók, és akaratlanul is arra neveli a gyerekét, hogy elrejtse azokat. A gyerekkori háborúskodó, erőszakos játékok, és a felnőttkori agresszív, antiszociális viselkedés között nincs kimutatott kapcsolat, sőt a kemény játékoknak sok pozitív hatása is van: növelik a gyerekek önbizalmát, erősítik a barátságokat, tanítják a társas viselkedést.

Ahogy a gyerekek eljátsszák a jót és a gonoszt, hidat képeznek saját nyers impulzusaik, érzéseik, és a felnőtt világ logikus működése között, azaz tanulják az absztrakt gondolkodást - állítja a pszichológus Dr. Lawerence J. Cohen. Ráadásul, ahogy a játék során egy papírtörlő-gurigából kardot készítenek, és játszanak vele, erősödik magabiztosságuk, hogy képesek kreatívan létrehozni valamit, felülkerekedni az esetleges unalmon. Ez jó érzés. Szülőként erősíthetjük is bennük azzal, hogy ötletelésre bíztatjuk őket, nem kell minden funkcióhoz külön játékot venni, inkább azt tanulják meg, hogy egy-egy tárgyat sokféleképp használhatnak a játék során. Vagy mondjuk, hogy legóból bármit építhetnek, amire szükségük van a játékhoz.

Ezekben a lövöldözős játékokban a gyerekek megélhetik, hogy erősek. Az ő világukban kevés dolog felett van kontrolljuk, emiatt (is) van bennük egy nagy adag agresszió, és van egy csomó félelmük is, például a haláltól. Ha azt játsszák, hogy "lelőttelek, meghaltál", akkor valójában feldolgozzák ezeket a félelmeiket, és megérzik, hogy van erejük, hatalmuk a dolgok felett. Az így "ki nem játszott" agresszió fordulhat bennük valóságos agresszióvá, ezek a játékok inkább levezetik, becsatornázzák az agresszív késztetéseket és félelmeket. Ezekben a játékokban a gyerekek hőssé válnak, és Dr. Cohen azt tanácsolja a szülőknek, hogy háborús játékról inkább nevezzék át fejükben ezeket hősi játékoknak, és máris kevésbé fogja zavarni őket, ha a gyerekük ilyet játszik.

A társas készségeik is fejlődnek a ninjás-dzsungeles játkok közben. Majd kétszer annyi időt töltenek a gyerekek a szabályok leszögezésével, (ez a támaszpont, itt a helikopter, ha lelőlek, fekve maradsz stb.) mint magával az akcióval. Ezalatt tanulják az érdekeiket érvényesíteni, meghallgatni a másikat, szabályokat alkotni, egyességre jutni, megszervezni valamit. A gyerekek azt is hamar észreveszik, ha valaki nem érzi jól magát a játékban, mondjuk túl sokáig került fogságba. Ez a felismerés is hasznos készségek előfutára, empátia, lojalitás, a barátunk megsegítése. Ha a szülők koopertívabbá szeretnék tenni a számukra túl agresszívnek tűnő játékot, javasolhatnak olyanokat: hogy építsenek egy kórház sátrat, ahol meg lehet gyógyítani a sebesülteket, vagy dolgozzanak ki egy tervet a fogságba került jófiú megsegítésére.

Persze ezek a játékok is eldurvulhatnak, vagy bánthatnak résztvevő gyerekeket, mondjuk ha valaki túl sokáig kerül ellenség szerepbe. Itt megkérdezhetjük: gyerekek, most biztos, hogy mindenki élvezi a játékot? Ha nem akar senki sem rosszfiú lenni, javasolhatunk egy kitalált gonoszt nekik, aki ellen együtt harcolhatnak. Érdemes a gyerekeket megtanítani a játék megállítására, bevezetni azt a szabályt, hogy ha a szülő azt mondja, "stop", akkor mindenkinek meg kell állnia egyhelyben. Ha elszabadulnak az indulatok, egy fél perces lemerevítéssel le lehet hűteni a kedélyeket, hogy a gyerekek újra visszaszállva a játékba, már más irányba menjenek tovább.

Szóval sok pozitív hozadéka van a "fegyveres" játékoknak a gyerekek számára, és inkább jóra tanítanak, mint valódi agresszivitást okoznak. Az agresszióval sokkal inkább a tévénézés hozható kapcsolatba (két vagy több óra tévé kimutathatóan növeli az agresszív megnyilvánulásokat), így inkább azt szorítsuk korlátok közé, ne a puskáktól tiltsuk el a fiunkat. Ha pedig egy szülőben még ezek után is sok frusztráció, és szerencsésen elfojtott agresszió marad a gyereknevelés rögös útja során, akkor próbálja ki ő is, például menjen el egy hétvégi lézerharcra.

Forrás: Holly Pevzner: Is war play bad for kids?