Arra lépek be a szobába, hogy kétéves lányom elmélyülten rajzol a falra zsírkrétával. Hékás - mondom - mit is csinálsz? Mert a mi poroszos családunkban ezt sajnos nem szabad. Semmi reakció, rajzol tovább. Szólongatom, semmi. Egy idő után fogja magát, és bemegy a gyerekszobába, ahol babázni kezd. Még dúdol is közben. Nahát, ez azért nem így megy, gondolom, és visszavezetem a falhoz, hogy megbeszéljük, szabad-e oda rajzolni. Ahogy szembesítem a falon lévő sötétbordó gomolygó felhőféleségekkel, felnéz, és kijelenti: nem én voltam! Továbbfűzi a gondolatot: Sári volt! - utalva a nővérére, aki nyilván minden rosszaság elkövetője. Felhívom a figyelmét, hogy Sári már órák óta óvodában van, így nem lehetett ő, arról nem is beszélve, hogy láttam, amikor csinálta. Erre kicsit zavarba jön, hallgat, majd hízelegve elmosolyodik: ugye szépet rajzoltam?

Bár az ember két éves korában még nem túl komplikált lelkivilággal rendelkezik, ez az esetünk mégis jól példázza a felnőtt emberek lelkében lezajló folyamatokat is. Merthogy ugye a felnőttek is gyakran tagadnak. Önmaguk és mások előtt is. A tagadás arra jó, hogy az ember megvédje magát egy olyan, az életében lévő ténytől, ami túlságosan stresszes, fájdalmas vagy fenyegető a számára. Az ember bármivel kapcsolatban tagadásban lehet, amiről úgy érzi, hogy sebezhetővé teszi, vagy ami által elveszti a kontrollérzetet az élete felett - lehet ez betegség, függőség, pénzügyi problémák vagy egy megromlott kapcsolat. Mikor valaki tagadásban van, akkor:

• nem ismeri el, hogy fennáll egy stresszes probléma vagy helyzet
• elkerüli, hogy szembesülnie kelljen a helyzet tényeivel
• kivetít, azaz másra hárítja a felelősséget és a sajátját tagadja, vagy
• minimalizálja a dologból adódó következmények súlyosságát.

A családunk graffiti-művésze szépen végigment az összes stáción: az egész stresszes helyzetet tagadta, azzal, hogy "nem vette észre", hogy ott állok mellette. Majd átment a másik szobába, ahol gyors babázással és dudorászással elfedhette a fejében jelenlétem zavaró tényét. Aztán már kénytelen volt elfogadni a dolgot, de sajátmagáról elhárította a felelősséget, és a testvérére kente. Végül, mikor ez sem jött be, akkor próbálta átfordítani, hogy tulajdonképpen nem rongált, hanem feldobta az unalmas, egyszínű falat egy szép kompozícióval.

Klasszikus elhárító, én-védő mechanizmusról van szó, amit már Freud is hosszan fejtegetett, és lánya Anna Freud foglalkozott vele még mélyebben. Ezek a mechnizmusok, így a tagadás is, első körben hasznosak, ahogy a nevük is mutatja, védik az "ént". Ha az élet minden sokkoló tényét azon melegében és teljes mélységében felfognánk, azonnal elemezve az életünkre gyakorolt várható kellemetlen következményeket is, akkor annyira letaglózódnánk, hogy nem maradna erőnk arra, hogy kezdjünk valamit a helyzettel, hogy tovább éljünk.

A mai pszichoanalitikusok szerint a tagadás a megküzdési ciklus első lépése. Ha egy traumatikus esemény történik velünk, az első lépés a hitetlenkedés, annak bizonygatása önmagunk számára, hogy ez nem is történt meg; és ez időt hagy az elménknek, hogy szép lassan, fokozatosan befogadja a tényeket és kezdjen velük valamit. Egészséges lelkivilágú embereknél a tagadás lassan átfordul tudatosságba. A gond akkor kezdődik, ha a tagadás kitart, és megakadályozza az embert abban, hogy a valóságnak megfelelő képet alakítson ki a világról. Ha valaki nem megy orvoshoz, hiába köhög hónapok óta egyre erősebben. Ha a szülők továbbra is adnak "mozira" pénzt a drogos lányuknak. Ha egy munkatárs rendszeresen lekési a reggeli megbeszéléseket, mert annyira berúgott este, hogy nem bír felkelni, de azzal bíztatja magát, hogy nincs ezzel gond, mert a munkáját elvégzi. Ha az ember kibontatlanul hajítja a kukába az érkező számlákat, mert már annyi az adóssága, hogy meg sem bírja nézni őket. Ilyenkor, a tagadás miatt, a problémák nem lesznek kezelve, az ember nem kér segítséget, nem lép ki tarthatatlan helyzetekből, nem fordul orvoshoz - és az egész sokkal súlyosabbá válik, mint amilyen akkor volt, amikor elkezdődött a tények tagadása.

A Mayo Klinika idevágó cikke szerint teljesen rendben van, ha az ember tagadással kezd. Ha mondjuk, időre van szüksége és elutazik nyaralni, miután megtudott egy sokkoló hírt. De fontos, hogy tisztában legyen vele, a tagadás csak időleges megoldás, nem változtatja meg a valóságot.

Néha nehéz észrevenni, hogy tagadásban vagyunk (ha tudattalanul zajlik a dolog.) De előbb-utóbb a környezet jelzi, hogy valami nincs rendben. És végül az embernek, önmagának is gyanús lesz. Barátok mondogatják, hogy nézz már szembe a helyzeteddel. Vagy furcsa, önmagát is meglepő érzelmi reakciókat produkál valaki. Ilyenkor érdemes megpróbálkozni a következőkkel:

• őszintén vizsgáld meg a félelmeidet, tedd fel magadnak a kérdést, hogy "mi a legrosszabb, ami történhet?"
• gondold végig, hogy milyen következményei lehetnek, ha nem teszel semmit
• engedd meg magadnak, hogy kifejezed az érzelmeidet, a félelmeidet
• próbáld meg elkülöníteni, hogy mik azok a racionális és irracionális gondolatok, amik a fejedben vannak az adott üggyel kapcsolatban
• az események, gondolatok, érzések naplószerű rögzítése is segít
• keress valakit, akiben megbízol, és mondd el neki a helyzetet
• keress szakmai segítséget, pszichoterapeutát, vagy támogató csoportot

Nem az a jófej/egészséges/őszinte/normális, aki sosem tagad le önmaga és mások elől semmit. Az élet mindenkinek produkál olyan gyomronrúgásokat, amiket ott helyben és azonnal nem bír elviselni. De tudni kell, hogy a pozitív megküzdési stratégiák, azok, amik valóban és hosszútávon segítenek megoldani a problémát, menteni a menthetőt, átkormányozni az embert egy új, a megváltozott körülmények között is élhető életbe, azok tudatosak. Akkor kezdődnek el működni, mikor az ember már számot vetett valós helyzetével, és már nincs a valóság meghamisításának állapotában.

Szavazz a Stresszblogra a Goldenblogon, ha érdekesnek és/vagy/mindeközben hasznosnak találod. Itt lehet szavazni: Pszichológia kategória, ezen belül Stresszblog.

 Ha szeretnéd követni a Stresszblogot, kattints ide.