Imádjuk a testbeszéd témáját. 1989-ben jelent meg először magyarul Allan Pease Testbeszéd című könyve, és azonnal best sellerré vált, az emberek rohantak megvásárolni. Még a pszichológia iránt kevéssé érdeklődő mamám is rögtön megvette. Ha megnézünk egy állásinterjút, bármilyen iparágban, bármilyen pozícióra, szinte nincs olyan, hogy az interjúztatók részéről valaki nem mondaná a jelölt értékelésekor: láttátok, hogy összehúzta magát, remegett a keze, nagyon stresszes volt. Vagy ellenkezőleg: milyen magabiztos, nem tette karba a kezét. Mindjárt le is vonják a következtetést, hogy kit kell felvenni. A testbeszéd témájának évtizedek óta tartó töretlen sikere nem véletlen. Jól tudjuk, hogy a szavak nem mindig adják vissza az emberek valódi gondolatait. Az is előfordul olykor-olykor, hogy valaki, ne adj isten, hazudik. Vagy egyszerűen csak nem jól fejezi ki magát. Másokkal kapcsolatba, interakcióba kerülve a kommunikáció 60-80%-a tudattalanul, a másik testbeszédét megfigyelve, és arra reagálva zajlik. Érétkesítők, ügyvédek, tanárok, vezetők nagy energiákat fektetnek a testbeszédük helyes kialakításába, hogy kommunikációjukkal biztosabban elérhessék a célt, amit kitűztek maguk elé.
Amy Cuddy, a Harvard Business School professzora előadását a testbeszédről a Ted.com-on majdnem tízmillió ember látta eddig. Nemcsak azért, mert az előadás eléggé felemelő - valóban érdemes megnézni - hanem azért is, mert ad egy igen egyszerű tippet, hogy saját testbeszédünk pozitív irányba változtassa meg az életünket. A lényeg, hogy a testbeszédünk nem csak úgy hat életünkre, hogy nem vesznek fel minket egy jó állásra, vagy nem hív minket randira a kiszemeltünk, ha nem tartjuk magunkat megfelelően. Hanem saját közérzetünket, céljaink elérését, sőt a hormonjaink termelődését is megváltoztatja.
A hatalom, az erő, a büszkeség kifejeződésekor a testünk "kinyílik", kihúzzuk magunkat, kezünket széttesszük, vagy a magasba emeljük. Ez teljesen univerzális, az állatok éppúgy csinálják, mint az emberek. De még akik vakon születtek, sosem láttak hasonló viselkedést, ha nyernek egy sportversenyen, ugyanilyen mozdulattal lendítik magasba a kezüket. Aki erőtlennek, kisebbrendűnek érzi magát, éppen ennek ellenkezőjét csinálja. Összehúzódik, kezét összefonja maga előtt, lábait behúzza. És válaszolunk is egymás jelzéseire: ha valaki a hatalom jelét mutatja velünk szemben, hajlamosak vagyunk ennek ellenkezőjével válaszolni rá, azaz összehúzzuk magunkat. És fordítva.
Hogy hogyan kommunikálunk a testbeszédünkkel, igen erősen meghatározza, hogy mások mit gondolnak rólunk, gyengének vagy erősnek, viccesnek vagy unalmasnak hisznek-e minket. Amy Cuddyék kérdése az volt, hogy saját testbeszédünk alakítja-e azt is, hogy mi magunk, mit gondolunk önmagunkról. 
Voltak már korábbi bizonyítékok arra, hogy arckifejezésünk, tartásunk igenis meghatározza, hogy hogyan érezzük magunkat, és hogyan értékelünk egy eseményt, ami történik velünk. Ilyen a faciális feedback hipotézise - ami egyik kedvenc kifejezésem volt, mikor a pszichológia felvételire készültem, olyan idétlenül hangzik. De a jelenség nem idétlen, inkább érdekes: emberek egy csoportjától azt kérték, hogy úgy nézzenek végig egy kisfilmet, hogy egy ceruzát keresztben a fogaik közé szorítanak. A ceruza, ahogy kilógott a szájuk két szélén, kissé mosolyra kényszerítette a résztvevők arcát, széthúzta a szájuk sarkát. Akik ceruzával a szájukban, azaz erőltetett mosolyfélében nézték végig a filmet, jelentősen viccesebbnek találták, mint azok, akiknek nem volt széthúzva a szájuk széle, azaz nem így tartották a szájukban a ceruzát. Semmi különbség nem volt, ugyanazt a filmet látta mindenki, a ceruzásokat sem kérték mosolygásra, sőt semmi ilyet nem említettek nekik, mégis, ahogy mosolyra állt a szájuk, azt érzetette velük, hogy valóban jól szórakoznak. (Talán van valami az amerikaiak keep smiling vezérelvében.)
A hatalom és a gyengeség testi kifejeződési is így visszahatnak ránk? - kérdezték Cuddyék. A hatalommal bírók másképp gondolkoznak, és másképp is viselkednek, mint a gyengék. Akiknek hatalma van, azok asszertívabban kommunikálnak, jobban kifejezik érdekeiket, optimistábbak, valóban úgy gondolják, hogy győzni fognak, elvontabban gondolkodnak, és hajlamosabbak kockázatot vállalni, mint a magukat gyengének érző társaik. És hormonálisan mi a különbség? A dominancia hormonja a tesztoszteron, a meghunyászkodásé pedig a kortizol, a stresszhormon. Az állatoknál a hierarchiában magasabban állóknak alacsonyabb a kortizol, és magasabb a tesztoszteron-szintje, mint az alacsonyabb rangúaknak. Az embereknél ugyanígy. A kísérletben azt nézték, meg, hogy ha valaki pusztán két percig felvesz egy hatalmi, vagy egy alárendelődő testtartást, az befolyásolja-e azt, hogy hogyan gondolkozik, és hogy hogyan alakul a hormonszintje. A kísérlet elején a résztvevőktől nyálmintát vettek, a kezdeti hormonszint ellenőrzésére, majd megkérték őket, hogy üljenek az alábbi képeken látható pozíciókba: a fele társaság a gyengeség pozíciójába (bal oldal), a másik fele a hataloméba (jobb oldal).
Utána lehetőséget kaptak egy kis szerencsejátékra (kockázatvállalás), végül pedig újabb nyálmintát vettek tőlük. Az eredmény az lett, hogy a 2 percig hatalmi pozícióban ülők 86%-a vállalta, hogy szerencsejátékozik, míg az alacsony hatalmi pozícióban ülőknek csak a 60%-a. A tesztoszteron-szintje a hatalmi pózban ülőknek 20%-kal emelkedett az eredetihez képest, míg a másik csapatnak 10%-kal csökkent. A kortizol, a stresszhormon fordítottan változott: a hatalmi pózban ülőknek 25%-kal csökkent, az alárendelten ülőknél 15%-kal nőtt. Tehát pusztán a testük pozíciója befolyásolta azt, hogy mennyire vállalnak kockázatot, és megváltoztatta a hormonszintjüket. És mindössze két percig ültek így.
De hol számít ez? Hol befolyásolja saját közérzetünket, gondolkodásunkat, és elfogadottságunkat, hogy hogyan tartjuk magunkat? Leginkább a szociálisan fenyegető helyzetekben, ahol valamilyen szempontból értékelnek minket, vagy legalábbis úgy érezzük, hogy értékelnek minket. Ilyenek a vizsgák, az állásinterjúk, az előadások, de ilyen lehet egy kamasznak bemenni az iskola ebédlőjébe, ahol nem mindegy, hogy ki mellé tud leülni, miközben minden szem rászegeződik.
Cuddyék elindultak ezen a vonalon is, hogy ne csak a hormonszinttel bizonyítsák állításukat, és állásinterjú-helyzetbe hívták kísérleti alanyaikat. Az instrukció ugyanaz volt: a helyzet előtt két percig összehúzódva, vagy kitárulkozva kellett ülni. Majd átestek egy interjún, ami elég stresszes volt, mert az interjúztató fa-arccal bámult rájuk végig, minden mosoly, vagy visszajelzés nélkül. Ezek után független, az egész teóriát nem ismerő értékelőket kértek meg, hogy videóról értékeljék a jelölteket, és mondják el, hogy ők kit vennének fel. A válasz egyöntetű volt: az összes, két percig hatalmi pózban ülőt felvették volna, és az alárendelt pózban ülőket pedig mind elutasították volna. Sőt azt is gondolták az értékelők, hogy az első csapat tagjai jobbfej emberek lehetnek az életben. Két percig kitartott testhelyzet miatt!
A tanulság egyértelmű. Értsük meg, fogadjuk el, és használjuk ki, hogy a saját testbeszédünk minket befolyásol a legjobban. Ha olyan helyzetbe kerülünk, amitől a jövőnk függ, gyakoroljunk előtte, úgy mint a kísérletben. Sokan tartanak attól, hogy ez csalás, akkor nem magukat adják majd, hiszen nem olyan emberek, akik széttett karral terpeszkednek egy íróasztalnál. De az a helyzet, hogy az interjúkon, akik ezt a pózt gyakorolták, nem hatalmaskodó izgágák lettek, hanem csupán csak arra voltak képesek, hogy önmagukat adják. Eszükbe jutottak odaillő gondolatok, sziporkáztak. Nem bénította meg őket az a félelem, társas szorongás, ami az évek során kialakul az emberben. Amy Cuddy azt javasolja, ha ez az erőt-sugárzó testhelyzet nem jellemző ránk, akkor tettessük. Megmérettetések előtt, mikor úgy érezzük, hogy nem fogunk megfelelni az elvárásoknak, mikor azt hisszük, hogy beégünk majd, vonuljunk be egy üres szobába, és üljünk le a hatalom pózába. Csináljuk ezt mindig, ha szorongunk egy társas helyzettől, egészen addig, míg mi magunk is el nem hisszük, hogy meg tudjuk csinálni, hogy meg fogunk felelni az adott kihívásnak. És addigra már meg is feleltünk.
