Május 1. éppen megfelelő alkalomnak tűnik, hogy megemlékezzünk a munkaalkoholistákról. Hogy kik ők? Nem, nem azok, akik sokat dolgoznak. Mivel mostanra divatos kifejezéssé vált a munkaalkoholsita, gyakran angolul: a workaholic - sokan hajlamosak rámondani magukra, vagy kollegáikra, főnökeikre a jelzőt. Bár valóban egyre nő a munkaalkoholisták száma, azért nem mindenki az, aki keményen dolgozik.

A kifejezés még a hatvanas évekből származik, Dr. Richard I. Evans használta először, aki az Esso - ma ExxonMobile - tanácsadójaként ezzel a szóval illette azokat a dolgozókat, akik annyira sokat dolgoznak, hogy a munkájuk már egyáltalán nem hatékony. A kilencvenes években kezdett szárnyalni a kifejezés, amikor egyre több pszichológus és segítő szakember vette észre, hogy a munkálkodó népesség nagy hányada küzd a dologgal. Azóta a "munkaalkoholizmus" elismert függőségi állapot, a kényszerbetegségekkel rokon - azt jelenti, hogy valakit annyira leköt a munkája, hogy nem képes mással foglalkozni. Éppúgy, mint a rendes alkoholisták, vagy a játékszenvedélytől fűtöttek, nem törődik a családjával, a barátaival, nincs más hobbija, vagy szabadidős elfoglaltsága, csak a munkájának él. Japánban a "karoshi" a túlhajszoltságból fakadó halált jelenti, olyan gyakori ott ez a jelenség, hogy már külön szót is kapott. Gondolhatnánk azt, hogy a mai munkahelyek, az állandó verseny, a kizsákmányolásra hajtó vállalatok direkt rávezetik az embereket, hogy munkaalkoholistákká váljanak, de ez csak annyiban igaz, mint ahogy a közértek veszik rá a népet, hogy kényszeres evők, vagy italozók legyenek - ugyanabban a munkakörnyezetben az egyik ember kényszeres dolgozóvá válik, a másik nem.

A munkaalkoholizmusnak több formája van, közös bennük a kényszeresség, és az, hogy az ember életét teljesen a munka uralja. Van a "bulímiás" típus, aki azt gondolja, hogy vagy tökéletesen kell megcsinálni a munkát, vagy sehogy. Ők gyakran nem képesek nekikezdeni valaminek, halogatják az utolsó percig, mert annyira nyomasztja őket az elvégzendő feladat súlya. Mikor belevágnak, akkor meg mániákusan dolgoznak a végkimerülésig. Aztán vannak a könyörtelen munkamániások, akik sokkal többet vállalnak, mint amennyit elbírnak, és a sok feladatuk között zsonglőrködve nincs módjuk arra, hogy odafigyeljenek fontos részletekre, csak nagyjából, felületesen csinálnak mindent. Nekik az örökös izgalomra van szükségük, érezzék a nagy nyomást, nőjön az adrenalin-szintjük. A harmadik típus a figyelem-hiányos. Mindenbe (egyszerre sok mindenbe) hatalmas lendülettel vág bele, aztán, még jóval a befejezés előtt, elveszti az érdeklődését a dolog iránt, és nem is fejezi be, aminek nekikezdett. Sziporkázik a brainstormingokon, de nem várható tőle, hogy bármilyen projektet egyedül végigvigyen. És végül vannak a kényszeresen precízek, akik alaposan, módszeresen csinálnak mindent, nagyon nehéz velük együtt dolgozni a tökéletességre törekvésük, és éles kritikájuk miatt. Ez a precizitásuk viszont megakadályozza őket abban, hogy bármit késznek nyilvánítsanak, és kiengedjenek a kezük közül. És, tapasztalatom szerint, létezik ezen típusok kombinációja is.

Azért hívják ezt a dolgozás iránti túlzott elkötelezettséget függőségnek, mert ugyanúgy működik, mint más addikciók. Az érintettnek nincs probléma-tudata, azaz nem gondolja, hogy bármi baj lenne vele, hiába érzi úgy a környezete, a családja, hogy igenis gond van. A munka témaköre lefoglalja az egész életét, nem tud lazítani, kikapcsolni, egyre többet és többet vállal, elkezd kifogásokat keresni, újabb dolgokat bevállalni, hogy ne kelljen hazamennie, mással foglalkoznia. Éppúgy, mint egy heroinista, a munkaalkoholista sem törődik azzal, hogy kikezelje influenzáját, hogy ne fajuljon tüdőgyulladássá, nem beszélve arról, hogy sok krónikus betegséget éppen a munkája miatt szedhet össze: gerinc- és izületi problémák a sok üléstől, magas vérnyomás, szívbajok, cukorbetegség, a stressztől, vagy végül, mint legrosszabb és gyakori kimenetel: az infarktus.

Utálhatjuk a versenyszférát, a kapitalizmust, de ne gondoljuk azt, hogy a vállalatoknak érdeke, hogy munkaalkoholistákat alkalmazzanak. Egyrészt, ironikus módon, a munkamániások nem hatékonyak. A leírt négy típusnak mind van valamilyen deficitje, valami jellemző, ami miatt nem készül el időre, jó minőségben a munkával. Egy kiegyensúlyozott, megfelelő munka-magánélet egyensúllyal bíró dolgozó sokkal jobban megtérül a cégnek. Aztán a munkaalkoholisták rosszat tesznek a céges hangulatnak, kultúrának. Gyakran főnöki pozícióban vannak, de rémálom egy ilyen főnök beosztottjának lenni, így a dolgozók cég iránti elkötelezettsége, lojalitása nagyon sérül, keresik a menekülés lehetőségét. A munka-függők saját egészségük iránti közönye pedig előbb-utóbb valami súlyosabb betegség formájában jelentkezik, amivel kiütik magukat a munkából, ez szintén káros a munkáltatónak.

Változó, hogy milyen háttérből érkezve válik valaki munkaalkoholistává. Gyakori, hogy a szülei szintén valamilyen függőséggel éltek, sok alkoholista, vagy éppen munkaalkoholista gyereke válik munkamániássá. Akiket, az ismerőseim közül én azonosítanék munkaalkoholistának, azok a másik típusba tartoznak: gyerekkorukban a szüleik túlzott elvárásokat támasztottak velük szemben. Semmi sem volt elég jó, semmi sem volt elég tökéletes a szülőknek, hiába feszült meg a kisgyerek, nem tudta anya vagy apa elismerését kicsikarni. Mindkét típusra jellemző az alacsony önértékelés, az, hogy csak akkor tudják elfogadni magukat, ha sokkal többet tesznek le az asztalra, mint mások. Ördögi kör, hogy ez, ahogy láttuk, hiába minden energia beáldozása, mégsem sikerül. Így nem nyugodhat meg az illető, és arra ösztönzi magát, hogy még többet vállaljon, még precízebb legyen.

A kiút? Felismerés, elfogadás, kezelés. Létezik ugyanolyan anoním-munkamániások mozgalom, mint az AA, de más módszerek, pszichoterápiák is működhetnek, éppen úgy, mint más függőség kezelésénél. Első lépés azonban, és itt a munkaalkoholista környezetének, családjának van nagy szerepe, hogy az érintett felismerje, hogy valami nem stimmel.