Stresszblog

under pressure w

Stresszblog

Ez a blog a stresszről szól. Ha valakinek van kérdése, ötlete, története a témával kapcsolatban, írja meg bátran, és utána járunk, megkérdezzük, meghallgatjuk, és megosztjuk a Stresszblogon. Kövess a Facebookon: https://www.facebook.com/stresszblog

2014. január 15. Szalay Ágnes

Imposztorok a munkahelyeken

Egy barátomnak ajánlom ezt a bejegyzést, aki ritkán érti, miért nyavalygok annyit a munkáimon. Ő több területen is igen tehetséges, és nagyon alaposan meggyőződik arról, hogy olyan feladatnak vágjon neki, amiben jó eséllyel a legjobb lesz. Keresi is a lehetőségeket, hogy teljesítményeiről objektívnek mondható visszajelzést kapjon, rendszeresen indul versenyeken – lehet az írás, programozás vagy akár tenisz – amiket jó eséllyel meg is nyer, hiszen gondosan kiszámított kockázatot vállal, képességei ismeretében olyan megmérettetésekben vesz részt, ahol van esélye a legkiválóbbnak lenni. Munkahelyén inkább túlképzettnek gondolja magát a feladataihoz. Én nem ilyen vagyok. Gyakran hiszem azt, hogy többre vállalkozom, mint amit képességeim lehetővé tesznek, hogy nincs jogom szakmailag nyilatkozni valamiről, mivel alig értek az adott dologhoz. Még a pozitív visszajelzéseket is nehezen fogadom el, hiszen tudom, hogy nem is annyira értékes, amit csinálok. Szerencsére ezzel az érzéssel nem vagyok egyedül. Nem azért írom, hogy szerencsére, mert kárörvendőn elégedett vagyok, hogy más is szenved azon, amin én, hanem azért, mert egy ilyen negatív gondolkodási stílus legyőzésének első lépése, hogy az ember felismerje, miről van szó. Hogy nem egyedül van a világon, aki azt hiszi, hogy megtéveszti a környezetét, vagy szerencséje van, vagy ki tudja milyen követhetetlen okok miatt jut egy-egy megbízáshoz vagy munkalehetőséghez – hanem nagyon sok, és főképp nagyon sok sikeres ember érez így.

A jelenséget először 1978-ban írta le Pauline Clance és Suzanne Imes, és imposztor-szindrómának nevezték. Az a lényege, hogy valaki nem pusztán alulbecsüli a saját képességeit, de azt is gondolja, hogy nem alkalmas arra a pozícióra, amiben éppen dolgozik, vagy arra a feladatra, amit megkapott. Meryl Streepet az IMDB.com szerint számos filmkritikus a legnagyobb élő színésznőnek tartja, ő azonban mégis úgy nyilatkozik, hogy most már a következő filmjénél csak észre fogják venni, hogy nem is jó színész. Maya Angelou író, több díjat nyert könyveivel, mégis azt mondja „írtam 11 könyvet, de minden alkalommal arra gondolok, hogy na jó, most már tényleg rá fognak jönni. Becsapok mindenkit, most már rajta fognak kapni.” De Lakatos Dávid, akinek fergeteges sikerű startup vállalkozása, a Sold. a semmiből két év alatt vált milliódolláros céggé, szintén ezt nyilatkozza az MIT-n töltött első éveiről a magyar Forbes decemberi számában: „Azt hiszem, ezt hívják imposztor szindrómának, ott vagy rengeteg okos ember között, és azon gondolkozol, hogy biztosan valami hiba miatt kerültél ide.”

Ez az imposztor-érzés egyértelműen nagyon stresszes, az embernek rengeteg mentális energiája megy el arra, hogy szorong a leleplezéstől, vagy próbálja nyugtatgatni magát, hogy végezni bírja a dolgát. Csomó ironikus vagy paradox összetevője is van a dolognak, amik miatt még nehezebb megszabadulni tőle. Az imposztor szindrómával küszködő embernek egyrészt alacsony az önértékelése, kevésre tartja saját képességeit, mégis azt hiszi, hogy egy valamiben messze átlag feletti, ez pedig a megtévesztés. Az érzéstől való megszabadulásban az sem segít, ha valaki, munkája megérdemelt elismeréseként előléptetést kap. Hiszen amint feljebb kerül a ranglétrán, még több tehetséges és kompetens ember veszi majd körül, akik mellett még inkább úgy érezheti, hogy a képességei eltörpülnek. Ráadásul minél többet tud valaki, minél több tapasztalatot szerez, annál inkább rájön, hogy mennyire nem tud még semmit.

A kutatások azt is kimutatták, hogy főképp, de nem kizárólag, nők szenvednek ettől az érzéstől. Ennek egyik oka lehet az, hogy alapvető nemi különbség van abban, hogy egyes cselekedeteink hatását, sikereinket és kudarcainkat milyen oknak tulajdonítjuk. A nők hajlamosabbak arra, hogy belső, azaz magukban rejlő okoknak tulajdonítsák a hibáikat, míg a férfiak, de már a kisfiúk is, inkább a környezet, valamilyen külső tényező számlájára írják, ha kudarcot vallanak valamiben. A bejegyzés elején idézett barátomhoz hasonló férfiak általában készen állnak számos magyarázattal, ha valami véletlenül nem sikerül neki, amelyek egyike sem saját magára, mint inkább a bírálók hozzá nem értésére, vagy részrehajlására vonatkozik. Ezzel nincs is semmi baj, hiszen a kudarcokon való rágódás, vagy a saját sikerek el nem ismerése teljesen felesleges lelki-energia pocsékolás, ami megkeseríti az életet, és sok esetben megakadályozza a sikerességet is.

Az imposztor szindróma legeslegjellemzőbb képviselői a magas pozícióban lévő nők. Akik nincsenek sokan. Anélkül, hogy szociológiai vagy feminista magyarázatokba belemennénk, hogy miért vannak ilyen kevesen, nézzük meg, hogy magyarázatot ad-e erre az imposztor-szindróma is. Jessica Collett és Jade Avelis kutatók akadémiai pályáját vizsgálták, és azt találták, hogy a nőkre kétszer annyira jellemző, hogy egy magasabb pozícióból váltanak alacsonyabba, mint a férfiakra. Ebben szerepet játszott, és a leggyakrabban megnevezett indok volt, hogy inkább családbarát munkahelyre van szükségük a nőknek. Az alapos elemzés azonban megmutatta, hogy ennél sokkal többet nyomott a latba a nők belső bizonytalansága, az, hogy nem érezték alkalmasnak magukat a magas pozícióban való helytállásra. Ez a tendencia jellemzőbb volt a társadalomtudományokban dolgozó kutatókra, mint a természettudományi vagy műszaki területen tevékenykedőkre, hiszen az előbbi területen sokkal szubjektívebb az emberek teljesítményének a megítélése. Ez nem jó hír az egyetemeknek és a munkahelyeknek, hiszen így tehetségeket veszítenek el. Az amerikai egyetemek próbálnak is tenni ellene, például úgy, hogy tehetséges női kezdő kutatók mellé sikeres női professzorokat neveznek ki mentornak. Sajnos egy izmos imposztor-szindrómásnak ez nem segít, a kimagaslóan tehetséges mentoruk szupernőnek tűnik a szemükben, így még inkább kihegyeződik a figyelmük a saját hiányosságaikra, még jobban elmegy az önbizalmuk.

Mit lehet tenni akkor? Első és legfontosabb, a cikk elején már említett felismerés. Ha valaki rájön, hogy nem csaló, hanem imposztor-szindrómát nevelget magában, akkor máris könnyebb objektíven tekinteni saját teljesítményére. Az ember időről időre felteheti magának a kérdést, hogy most tényleg nem értek ehhez, vagy csak az imposztor beszél belőlem. A másik dolog, ami sokat segíthet a leküzdésében, ha sikeres emberek, kollégák, vezetők nyíltan beszélnek saját bizonytalanságaikról. Ha a kezdő, magukat furcsa tévedésnek képzelő munkatársak látják, hogy a számukra tekintéllyel bíró ember, az, akit ők kompetensnek tekintenek, szintén bizonytalan magában néha.

Egy régi munkahelyemen a megbízatásaink nagy része abból állt, hogy magas rangú, gyakran minket „rajtakapni” kívánó ügyfeleknek kellett okos megoldásainkat átadni. Ebben a munkahelyi közösségben az imposztor-szindróma közkincs volt, vezetők, beosztottak, mindannyian tudtuk, hogy szenvedünk tőle, és az irodánkban töltött idő jelentős része azzal ment el, hogy ez ellen támogattuk egymást, megerősítettük azt, akinek éppen erősítésre volt szüksége. Ez a látszólag felesleges lelkizés tette lehetővé, hogy az ügyfeleinknél végül jól szerepeljünk, és elégedettek legyenek az általunk nyújtott teljesítménnyel. Érdemes kipróbálni.

 

tovább olvasom
i o

A bejegyzés trackback címe:

https://stressz.blog.hu/api/trackback/id/tr1005748596

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

ghg 2014.01.17. 10:00:57

Talált, süllyedt. Ismerős érzés, csak azt nem tudtam, hogy másnak is.

ritmikus csimpifon 2014.01.21. 13:39:09

Wow, marha jó írás, köszi!
süti beállítások módosítása