A gyerekem óvodás. A csoportjába járó gyerekek szülei csináltak egy Facebook-csoportot, ahol mindenféle köz- és gyerekérdekű dolgot megoszthatnak egymással. Néhány napja egy dühtől elvakult édesapa elkezdett ebben a csoportban ordenáré bejegyzéseket írni, hogy dögöljön meg az összes szülő, aki náthásan, betegen viszi be a gyerekét az oviba, ezzel megfertőzve az ő kisfiát. A dögöljön meg, csak egy eufemizmus arra a szitok-áradatra, amit kiszórt a gyereke csoporttársainak szüleire. A fröcsögés mögött meg lehetett látni az apát, aki halálosan retteg attól, hogy a kisfiának komoly baja van/lesz, az apát, aki iszonyúan kimerült a kórházban töltött napok során, az apát, aki bűnbakot keres az őket ért baj miatt. Meg lehetett látni, de nagyon nehéz volt. Abban nyilvánvalóan igaza volt, hogy nem jó, ha egy beteg gyerek megfertőzi a többit az óvodában. De a stílus, a személyeskedő támadás, az ostoba riposztjai sokak zsebében kinyitották a bicskát. El lehet gondolkodni, hogy mi volt a célja az apának a bejegyzéssel. Valószínűleg csak ki akarta adni a dühét magából. Az eredmény biztosan nem az lett, hogy a többi szülő elkezdett félni tőle, vagy hogy bárki elkezdte volna nagyra tartani a véleményét. Arról nem beszélve, hogy a gyereke sem gyógyult ettől gyorsabban. Mielőtt még valaki az én pszichológiai elemzésembe kezdene, nem, nem éreztem találva magam, mi a környékén sem jártunk az ovinak akkoriban. Viszont de, a frusztrációmat írom ki magamból, mert elszomorító, hogy az emberek egyre gyakrabban használják ezt, a másik méltóságát semmibe vevő stílust, hogy egyre inkább eltűnik az alapvető tisztelet az egymás iránti megnyilvánulásainkból - és ezekkel a személyes és agresszív támadásokkal feleslegesen növeljük a stresszt, amiben élünk.

Ezen tűnődtem éppen, amikor belefutottam Sally Kohn előadásába az érzelmi korrektségről. Érdemes megnézni, csak hat perc, és elég meggyőző. Sally Kohn progresszív liberális, ezen felül leszbikus műsorvezető a Fox konzervatív hírcsatornán. El lehet képzelni, hogy hány gyűlölködő levelet, szidalmat, halálos fenyegetést kap minden képernyőn való megjelenése után. Az előadása azonban nem arról szól, hogy milyen beteg lelkű, üres életű szerencsétlenek azok, akik billentyűzetet ragadnak, hogy egy vadidegen tévés szereplőt mocskoljanak. Sokkal inkább arról, hogy ő mit tanult az érzelmi korrektségről, mióta ezt a munkát végzi. Hogy mennyit visszavett a nagy arcából azóta. Arra jött rá - nem a spanyolviasz, mégis elfelejtjük - hogy nem az ellentétes politikai, értékrendbeli meggyőződés határozza meg a másikhoz való viszonyát, hanem az, hogy a másikkal kölcsönösen tisztelik-e egymást, képesek-e arra, hogy megpróbáljanak együttérezni a másik féllel. Azzal nem lehet mit kezdeni, hogy "te buzeráns tyúk, fordulj fel!" - ez személyes támadás, a méltóság semmibe vétele, itt nincs mit megérteni, érvelni. De ha valaki szimplán, az ő sértegetése nélkül, a nézeteivel ellentétes dolgok mellett kardoskodik, akkor azt meg lehet érteni. Együtt lehet érezni azzal, aki harcosan kiáll a bevándorlás ellen, mert meg lehet érteni, hogy az illető tart attól, hogy a közösség, amibe belenőtt, végérvényesen meg fog változni. Ha pedig együttérez az ember valakivel, megtanulja, hogy arra is figyelmet fordítson, hogy milyen érzések vannak a másik, számára negatívan hangzó szavai mögött, akkor már van miről beszélgetniük. Sally Kohn szerint, és szerintem is, az emberek rengeteg időt töltenek azzal, hogy elbeszélnek egymás mellett - például amikor politikai vitába bonyolódnak. Ez idő és érzelmi energia-pazarlás. Fő oka az, hogy fejünkben leírjuk az ellentétes véleményen lévőt, nem vesszük komolyan az ő érzéseit, az ő méltóságát, és így esélyünk sincs arra, hogy közös alapokról indítsuk a beszélgetést. Az emberek nem az arrogáns paprikajancsikra hallgatnak, hanem arra, akiből az sugárzik, hogy megérti őket, valóban hozzájuk szól. Ha érzelmileg korrekten, civilizáltan viselkednek az emberek, akkor alapból jóindulatot, tiszteletet mutatnának a másik felé, még akkor is, ha az éppen nem érdemli meg. 

Mit mondjak hát, ha valaki azzal kezdi, hogy basszam meg? Ha felveszem a kesztyűt, és bizonyítom, hogy éppenséggel sokkal cifrább káromkodásokat tudok a nyakába zúdítani, ráadásul jobb helyesírással, akkor kellően felidegesítjük egymást. Lesz egy hosszú, kellemetlen szóváltásunk, aminek eredménye a nullához tart, vagy inkább negatívba fordul. Közelebb nem kerülünk egymáshoz, egyre kevésbé értjük meg egymást, és elvágjuk azt a lehetőséget, hogy bármin együtt tudjunk működni a továbbiakban. Ha érzelmileg korrekten viselkedem, tisztelettel, és próbálom megérteni a másikat, akkor a helyzet nem mérgesedik el, és ha ügyes vagyok, még a másikat is sikerül civilizáltabb viselkedésre csábítanom.

Nekem stresszt okoz, ha reggel, elindítva a gépet, az az első, amit látok, hogy valaki elküld az anyámba. A stresszreakció zsigerből elindul, még ha utólag meg is győzöm magam arról, hogy felesleges, és le is állítom. Energiát vesz el tőlem. De még az is stresszt okoz, ha a buszon egy nő nekiáll ordítozni egy idős nénivel, tőlem abszolút függetlenül. Nem szeretnék ilyen teljesen felesleges stresszhatásokkal bajlódni, mikor van jobb dolgom, meg komolyabb stresszforrásom is. Másokon nem áll módomban változtatni, csak magamon. Ha én nagyobb tisztelettel és együttérzéssel fordulok az emberek felé, akkor ezt előbb-utóbb visszakapom, és a másokra gyakorolt hatásom is sokkal nagyobb lesz.