Ha huzamosabb ideje nagyvárosban lakik valaki, biztosan megesett már vele az az eset, hogy kutyagumiba lépett. Bosszantó, kellemetlen, gusztustalan, fúj! Másrészt viszont, tekintve, hogy a kutyák milyen tökéletes stressz-terapeuták, és milyen aranyosak tudnak lenni, itt a blogon, biztosan nem fogok arról írni, hogy csak az tartson kutyát, aki négyhektáros birtokkal rendelkezik egy erdő mellett. Mi lenne hát az a megoldás, hogy békésen éljen egymás mellett kutyatartó és kutyátlan városlakó? Nyilván a kulturált kutyatartás: a kutyákkal foglalkozni kell, megtanítani őket a jó modorra, eleget mozgatni, pórázon vinni ott, ahol arra van szükség, és legfőképpen felszedni az utcáról az otthagyott emésztési termékeiket. Sikerülhet ez Budapesten is? Szerintem igen, hiszen annyi helyen sikerült már.
A kerületben, ahol lakom, még nem jött össze. Sőt, mintha egyre több barna hurka heverne a járdákon és a fűszegélyeken. Ez zavar engem is, különösen akkor, ha a gyerekeimet kell magamhoz láncolnom, vagy elrángatnom őket a szabad kóborlásukból, hogy megakadályozzam a belelépést. Másokat is bosszant, és a szomszédságban lakók ilyen-olyan módon el is kezdték felvenni a harcot az arctalan kutyagazdákkal a szarmennyiség csökkentése érdekében. A forma viszont, amit választanak hozzá, annyira jól tükrözi, hogy miért nehéz ebben az országban, akár a politikában, akár a lakógyűlésen vagy szülői értekezleten, akár a boltban sorbanállás közben konstruktív párbeszédet folytatni, hogy arra gondoltam, szemléltetésképp érdemes alaposabban megvizsgálni. Nem bántani szeretném az ittlakókat, csak sajnálom, hogy a sikertelen kommunikációs stílus annyira belénkivódik, hogy nem tudunk kilépni belőle. Épp mint a kutyakakiból.
Ha két embernek, vagy mint itt, emberek csoportjainak érdekellentéte alakul ki, akkor ugye konfliktus keletkezik. A konfliktus stresszes, az ember úgy érzi, hogy őt, az életét, a céljait megtámadták, így bekapcsol a stresszreakció. Mindkét félnek észnél kell lenni ahhoz, hogy a konfliktus - ha már vállalták, hogy belemennek - ne mélyüljön, ne további indulatokat szítson, ne tegye lehetetlenné az egymás mellett élést, hanem a végén kisüljön egy olyan megoldás, amiben mindenkinek az igényeit figyelembe vették. Ehhez arra van szükség, hogy a vitázó felek kölcsönösen megadják a tiszteletet egymásnak, egyenlő felekként beszéljenek egymással, őszintén elmondják, hogy mik az igényeik, és jelenleg mi nem tetszik nekik, képesek legyenek értőn meghallgatni a másikat, felfogják az ő szempontjait is, és nyitottak legyenek arra, hogy közösen keressenek megoldást. Ami nem működik, és csak stresszt és további ellenségeskedést szül, az a másik lekezelése, az agresszió, erőszakkal vagy feljelentéssel, vagy bármivel történő fenyegetés, az önkényeskedés. Lehet, hogy hoz némi eredményt, de a békés együttéléshez biztosan nem tesz hozzá.
Na de nézzük, mi történik itt a kis provinciális kutyakaki-háborúnkban. (Az érthetőség kedvéért tudni kell, hogy egy nagy házban lakom, aminek relatíve hatalmas saját kertje, parkja van. Ezt a ház lakói, nagyjából hatvan család szabadon használhatja. Az utóbbi pár hónapban megsokszorozódott az itt lakó kutyák száma, valahogy minden újonnan beköltöző kutyával jött, így míg eddig egy kutya sétált néha a kertben, mostanában 8-10 is van, és bizony feltűntek az el nem takarított kutyakakik is. Igaz, én hónapok alatt egyetlen darabot láttam csak.) Vegyük először Emerencia nénit, a házmestert. Születése óta a házban lakik, negyven éve házmester, lankadatlanul takarít, jön-megy naponta, sorsával teljes mértékben elégedetlen, morózus hölgy. Hogy érez a kutyagumikkal kapcsolatban? " A kurva életbe, a rohadt anyjukat, hogy nem szedik fel a szart, elképesztő, hogy milyen emberek vannak, mennének a francba innen..." - lehet hallani néha sepregetése közben a morgását, szavait senkihez sem intézi, nincs mellette egy lélek sem, amikor mondja. Egyszer sem hallottam, hogy egy kutyásnak szólt volna a dolog miatt. És persze egyre mérgesebb, hiszen már hónapok óta szitkozódik a dolog miatt, és még mindig nem történt semmi változás. Jól csinálja? Hát nem igazán. Nem vállalja saját igényeit, nem kezeli partnerként a kutyásokat, nem tesz semmit a megoldás érdekében, csak magát szívatja a dühöngéssel, rosszkedvvel. Hány ilyen néni/bácsi/nő/férfi él körülöttünk?
Egy másik lakó a B lépcsőházból már nem nézte tétlenül a dolgot. Kinyomtatott egy papírt, sok aláhúzással, pirossal, vastag betűvel nyomatékosítva, amit több helyre felragasztott a lépcsőházban. Valami olyasmi áll benne, hogy semmi baja a kutyákkal, aranyos jószágok, de nem képes megérteni a gazdákat, hogy otthagyják a kutyapiszkot. Ezt nem tűri tovább. Mert tanulják meg, hogy egy kutya nem csak móka és kacagás, hanem igenis gonddal jár, piszokkal, ami gondokat nekik vállalniuk kell, ne legyenek olyan könnyedek, hogy csak az örömért tartják a kutyát. Ha ezt nem értik meg, akkor ő azonnal hatósághoz fordul. Aláírásként az szerepel, hogy egy lakó, aki nem képes megérteni a felelőtlen gazdákat. Ez az értetlen lakó már többet tesz a megoldásért, mint Emerencia néni, és természetesen igaza van abban, hogy a kutyatartáshoz felelősség is kapcsolódik. Azért hozom mégis példának ezt a próbálkozást, mert van egy csomó olyan kommunikációs hiba benne, ami meggátolja azt, hogy az üzenete célba érjen. 1: miért nem írja alá? Fél valamitől? Vagy mások féljenek tőle? A napokban egy történész emlékeztetett arra, hogy a névtelen levelezés milyen kedvelt műfaja volt a Kádár-korszaknak, névtelenül jelentgették fel egymást szomszédok, kollégák. Hát még mindig itt tartunk? Egy másoknak szánt kiírás egy párbeszéd kezdete, hogy lehet párbeszédet folytatni, ha nem tudjuk, ki szól? 2: Az jó, hogy leírja, nem utálja a kutyákat (ez segít, hogy a kutyaszeretők figyeljenek a véleményére, és ne csípőből küldjék el melegebb éghajlatra,) de ez a szigorú apukás kioktatás arról, hogy milyen felelősséggel jár a kutya, nevetségesen lekezelő. Ha egy felnőtt emberhez, sőt ha egy gyerekhez így szólnak, az nem összehúzza magát, és azt gondolja, hogy igen, igazad van, meg fogok változni, hanem úgy reagál, hogy jólvan, beszéljél csak. Ez a prédikálás nem hatásos, különösen nem egy névtelen alaktól. Az ilyen címkézések meg, hogy felelőtlen, gondatlan stb. pedig olyan hatásúak, hogy a címzett azonnal visszautasítja, a mondandó többi részével együtt. 3: a jó öreg hatósággal fenyegetés. Kit fog feljelenteni és miért és hol? Most aztán jól megijedtek a kutyatartók.
Balkon Jolán a C lépcsőházból drasztikusabb eszközhöz nyúlt, pénzt, fáradtságot nem kímélve. Vásárolt egy "Kutyát a parkba vinni tilos" táblát, és hozzákötötte egy fához. Nem tudom, milyen eredménnyel jár, frissen történt, ez a poszt is erről jutott az eszembe. De elgondolkodtató, hogy vajon milyen jogon tesz ki hatvanból egy lakó egy ilyen táblát. Kinek a nevében? Emerencia néni persze egyetért vele, ő jóváhagyta. De vajon valóban az a cél, hogy egy kutyás ne használhassa ki a kertet a házban? Nem csak annyi, hogy ne hagyjanak maguk után semmit? És miért ne vihesse a kertbe a kutyáját az a néni, aki tíz éve ezt teszi, és senkinek semmi baja nem volt vele? Tavaly combnyaktörése volt, nehezen gyalogolna el más füves területre. Vagy ő viheti, csak más nem? Mekkora csalódás és stressz lesz, ha Kovács Dávid a harmadik emeletről meglátja, röhög egyet, és továbbra is oda viszi ki a reggeli sétára az uszkárját.
A környező utcákban már két helyen láttam "kutyuskák, kakilás közben mosolyogni tessék, az ipari kamera mindent vesz" feliratot. Ezt, gondolom, viccesnek szánják. De közben ebben is fenyegetés van, lekezelés, engem ez is Virág elvtárs kedélyeskedésére emlékeztet.
Pedig lehet ezt jól csinálni. Lehet, hogy valóban szükség van figyelmeztető táblákra. Bosszantó, hogy nem minden kutyás gondol magától arra, hogy takarítson is. De ez van, ezzel kell kezdeni valamit. És lehetőleg úgy, hogy emberként kezeljük a másikat, és mi is azok maradunk. Nekem például tetszik az, ahogy a Terézvárosban megfogalmazzák a dolgot. Benne van az üzenet, de mégsem úgy, hogy bárkit fenyegetne vagy letrehányozna közben. Sőt, inkább megemeli a kerületi kutyatartókat. (Nem mellesleg szeméttartók is járnak hozzá elég sűrűn elhelyezve, míg nálunk simán lehet másfél kilómétert gyaloglni úgy, hogy egy szemetest sem talál az ember.)
Vagy van itt egy angol nyelvű példa. Az üzenet lényegretörő, de oldja, kedvessé teszi a kutyákhoz címzett rész, kutyanyelven, hozzátéve a jókutya jelzőt. Erre felfigyelhet, aki arra sétáltat, és talán megragad a kérés lényege is.
Annyival könnyebb annak az élete, nagyobb kontrollja van felette, kevesebbet stresszel, aki nem úgy kezd kommunikálni, hogy feltételezi, csupa ellenséges rosszakaratú idióta van körülötte, akiknek majd ő jól megmondja. Mert annak néha valóban meg is hallgatják a mondandóját.
Ha szeretnéd követni a Stresszblogot, kattints ide.
