Pár napja megjelent az Index lelki egészséget felmérő kérdőívének eredménye, ami bár nem volt reprezentatív, mégis elegen kitöltötték ahhoz, hogy viszonylag érvényes következtetéseket lehessen levonni belőle. (Tök sokan kitöltötték, aminek a Stresszblog nevében is nagyon örülök, jó az, hogyha egyre többen foglalkozunk a testi mellett a mentális egészségünkkel is.) Az egyik következtetés, amit már a címben is kiemeltek, hogy bizony a pénz és a diploma boldogít, azaz kevésbé voltak depressziósak, és kiegyensúlyozottabbnak érezték magukat azok, akiknek magasabb az iskolai végzettsége és/vagy a jövedelme.

De nem állította azt az évszázadok során számos gondolkodó és naiv idealista, hogy "a pénz nem boldogít"? Nem vagyok sem filozófus, sem közgazdász, sem szociológus, így biztos nem tudom megfelelő alapossággal feltárni a kérdéshez vezető válaszokat. Mégis úgy gondoltam, érdemes körüljárni ezt a témát: ha boldog szeretnék lenni, arra hajtsak, hogy sokat keressek? És mik azok a szempontok, bizonyos esetek, tulajdonképpenek és "igen, csak"-ok, amik árnyaltabbá teszik a képet?

A gazdagabb országokban boldogabbak az emberek - de nem mindig

Nos, ha megnézzük a tudomány mai állását, akkor a rövid válasz, hogy a helyzet az, amit a felmérés is mutatott: a pénz boldogabbá tesz. Rengeteg kutatás, nemzetközi felmérés, sok százezer kitöltött kérdőív eredménye szerint a gazdagabb országok lakói átlagosan boldogabbak, mint a szegényebbeké. Egy országon belül pedig a gazdagabb emberek általában boldogabbak, mint a szegények. És a gazdagodó országokban a növekvő jövedelemmel együtt nő az emberek boldogságszintje is. Ez az összefüggés nagyon erős - mondja Justin Wolfers, aki az utóbbi idők legnagyobb ilyen tárgyú kutatását végezte.

Van egy nézet, amit Easterlin-paradoxonnak neveznek. Easterlin azt állítja, hogy bár a gazdagabb emberek boldogabbak, mint a szegények, a gazdag országokban a boldogság-szint mégsem magasabb, mint a szegény országokban. A mostani kutatások eredményei változatosak. Wolfersék, és egy 2007-es kutatás adatai azt mutatták ki, hogy Easterlinnek nincs igaza, a gazdag országok boldogabbak, mint a szegények, akárhogy is nézzük. De például egy tegnap, az Economistban megjelent felmérés eredményei mást mutatnak. Az ábrán az látható, hogy a legboldogabb országok között nemcsak a gazdag országok szerepelnek, hanem a feltörekvők is, és például a legnagyobb élettel való elégedettséget Mexikóban mérték, ami nem számít gazdagnak. Az alsó ábrán az is látszik, hogy az elmúlt hét évben sokkal jobban nőtt az elégedettség a feltörekvő országokban, mint a gazdagokban – ahol viszont csökkent. Viszont az is benne van, hogy a szegény országok továbbra is a legboldogtalanabbak.

Azért ne menjünk el szó nélkül minden statisztika-kurzus első leckéje mellett, nevezetesen, hogy a korreláció (együttjárás, vagyis hogy két adat együtt mozog) nem jelent oksági kapcsolatot. A gazdag országokban egy csomó minden másképp működik, mint a szegényekben. Az csak egy mutató, hogy több a pénz - de általában több a lehetőség, nagyobb a demokrácia, a jogbiztonság, jobban működő vállalkozások, oktatási és szociális intézmények vannak. Hogy melyik okozza a magasabb elégedettségi szintet, az a fenti számokban nincs benne.

Egy szint után már nem leszek boldogabb a pénztől - de ez a szint még messze van

Nade mivel mi itt az egyre jobban teljesítő Magyarországon együtt leszünk egyre gazdagabbak*, hagyjuk is a nemzetközi összehasonlításokat, inkább térjünk át arra, hogy az egyénekkel mi a helyzet: boldogabb leszek-e, ha meggazdagodom? 

A CNN azt járta körül, hogy miként változott meg a lottónyertesek élete. Teljesen szétcsúsztak. Ahelyett, hogy boldogabbá váltak volna, tönkrement az életük. Sokan elvesztették a baráti kapcsolataikat, a pénzt nem tudták jól felhasználni, még adósságokba is keveredtek, néhány évvel a nyeremény után romokban állt az életük. Persze keveseknek hullik lottónyeremény az ölébe, ezért elég megnéznünk a jól és rosszul keresők különbségét. Deaton és Kahneman kutatását elkészülte óta rengetegen idézték. A truváj a kutatásban az volt, hogy különvettek kétféle boldogságot: az egyik, ami a mindennapok örömeit, jó közérzetét jelenti, a másik pedig, hogy az ember mit mond magáról, hogy értékeli, boldog-e vagy sem. És ha ezt a kétféle boldogságot nézzük, akkor az egyiknél van egy küszöb, ami Amerikában a felmérés idején 75 ezer dollár éves jövedelem volt. Amíg el nem érte az ember ezt a küszöböt, addig igaz volt, hogy ha többet keres, akkor boldogabb a mindennapok során. Viszont ha évi 75 ezer dollárnál többet kezdett keresni, akkor már nem nőtt az elégedettségi szintje általában, az azonban továbbra is igaz volt, hogy úgy hitte magáról, hogy boldogabb. Ezt úgy kell elképzelni, hogy valakit mondjuk minden áldott nap megkérdeznek, hogy ma mennyire voltál elégedett az életeddel, akkor a válaszok átlaga a küszöb felett a jövedelemnövekedéssel már nem nő együtt, de ha azt kérdezik, hogy általában mennyire vagy elégedett az életeddel, akkor a küszöb felett is, a jövedelemnövekedéssel együtt emelkedik az elégedettségi szint.

Vegyük észre, hogy az Indexes felmérésben a "gazdagságot" havi 500 ezres nettó jövedelem felett nézték, ami az azóta megnőtt amerikai "boldogsági küszöbnek" a harmada sincs. Tehát még bőven abba a kategóriába esnek a kitöltők, hogy minden plusz tízezerrel nő a boldogsági szintjük. Hogy miért? Roppant egyszerű, nagyon kevesen vannak Magyarországon, akik ne értenék. Ha kevés a pénzem, egy szimpla bevásárlásnál is folyamatos elemzést végzek, ha megveszem a sonkát, nem futja a sajtra, ha drága cipőt veszek, nem lesz télikabát, ha erre többet szánok, arra kevesebb jut. Ennek az elemzésnek az ember folyamatosan tudatában van, tudja, hogy valami megvételével együtt azonnal le is mond valami másról. Ez egyrészt nagyon kimerítő agymunka, másrészt hatalmas méretű stressz és szorongás. Amint valaki elkezd igazán jól keresni, ez az örökös kalkuláció megszűnik, az ember úgy tudja kielégíteni a szükségleteit, vágyait, hogy nem kell közben másról lemondani, és nem kell attól félnie, hogy lehetetlen helyzetbe kerül a hónap végére. És ez nagyon jó érzés. (Lehet.)

Persze a megoldás nem egyértelmű azért. Azt mindenkinek egyénileg kell mérlegelni, hogy a lehetséges nagyobb kereset mennyit ér meg neki időráfordításból vagy megalkuvásból.

Boldogabbak leszünk, ha másra költjük a pénzünket, és nem saját magunkra

És miért nem lettek boldogabbak szerencsétlen lottónyertesek? Hiszen meg kellett volna szűnjön az életükre rátelepedő örökös aggódás. Michael Norton kanadai kutató szerint azért, mert rosszul használták fel a pénzüket. Az előadásában hosszas és változatos kísérletsorozatról számol be, amelynek minden eredménye megerősítette azt a hipotézisét, hogy a magadra költött pénz nem boldogít, a másra költött viszont igen. (A jótékonyság stressz-csökkentő hatását Selye János már fél évszázada megmondta.) Ha adtak valakinek öt vagy húsz dollárt, hogy költse magára, vagy másra, mindig az érezte a nap végén jobban magát, aki másra költötte, függetlenül az összeg nagyságától. Ez szegény országokban ugyanígy volt. Sőt, még az egymásra költött pénz nagyobb megtérülését is kimutatta: ha egy értékesítő csapat tagjai egymásra költöttek, sokkal jobb lett a hó végén az egész csapat eredménye, mint azé a csapaté, akik ugyanannyi pénzből külön-külön saját maguknak vásároltak valamit.

Szóval akkor mi a tanulság? A gazdagabb országok lakói boldogabbak, mint a szegényekéi (és ennek oka nem feltétlenül az egyes emberek pénztárcájában keresendő.) A többet keresők boldogabbak, mint a kevesebbet keresők, de csak egy határig, és csak ha jól, és nem önző módon használják a pénzüket. És ennyi.

*Nem, nem leszünk, mint ahogy például ez a nagyon elszomorító eredmény is mutatja.

Szavazz a Stresszblogra a Goldenblogon, ha érdekesnek és/vagy/mindeközben hasznosnak találod. Itt lehet szavazni: Pszichológia kategória, ezen belül Stresszblog.

 Ha szeretnéd követni a Stresszblogot, kattints ide.