Ülünk az irodában, és egyre magasabbra felvont szemöldökkel figyeljük harminchat éves főnökünket, aki időről időre halkan berregni kezd. Az ötödik berregésnél már minden szem érdeklődve rászegeződik, mire zavartan heherészve megszólal, hogy „Á, semmi-semmi, nem fogok felrobbanni vagy ilyesmi, csak egész napos vérnyomásmérőt szereltek rám, mert kiderült, hogy magas a vérnyomásom.” Tanár barátunk szívéhez kapva összeesik a munkahelyén, levegő után kapkod, úgy tűnik, menten megfullad. Alapos kivizsgálásnak veti alá magát, hogy kiderüljön, fizikailag kutya baja, pánikbetegségről lehet szó. Egy másik ismerősünk folyamatosan panaszkodik a munkájára, de pillanatnyilag legjobban az idegesíti, hogy homlokán nagy vörös pattanások jelentek meg, és hiába keni a bőrgyógyásztól kapott krémmel, hiába figyel az ételek zsír és fűszertartalmára, mégsem múlnak el. Három fiatal nőt is ismerek, akik az elmúlt évben léptek ki a munkahelyükről, mert sem nekik, sem a párjuknak, sem a kapcsolatuknak nincs semmi baja, mégis évek óta hiába szeretnének gyereket. Mindhárman hosszú ideje viselték munkahelyük nyomását, az őrültnek tűnő elvárásokat, a főnökök és a kollegák beszólásait, a hatalmas mennyiségű munkát, most mégis úgy döntöttek, hogy le kell állniuk, inkább vállalják a munkanélküliséget, de érzik, hogy nem lesz gyerekük, ha ebben a környezetben maradnak. Egy barátunk egy fiatalkori súlyos trauma után önpusztító életbe kezdett, folyamatosan kereste az olyan extrém helyzeteket földön, vízen, levegőben, amik könnyen végzetessé válhattak volna. Évek múlva, paradox módon az térítette magához, hogy kómába esett egy marokkói hegycsúcson, diagnózisa: cukorbetegség.
A fenti történetekben az a közös, hogy a néha visszafordíthatatlan testi tüneteket a hosszú időn keresztül átélt stressz okozta. Stresszes az életünk, nem banális? Mindenki tudja, mindig is tudtuk. Harminc felett azonban, sőt szerencsétlenebb esetben korábban is, elkezdünk szembesülni a stressznek a testünkre gyakorolt néha nagyon, néha kevésbé súlyos, de mindenképp kellemetlen következményeivel. Ahogy telnek az évek, belefáradunk az újabb és újabb megpróbáltatásokba, és testünk jelzi, hogy elég, tessék változtatni valamin. Ezt a változtatást viszont ritkán hajtjuk végre, vagy nem azon változtatunk, amin szükséges lenne.
Bosszúságainkkal, a ránk nehezedő nyomással, az ilyen-olyan nehézségekkel gondolatban rengeteget foglalkozunk, panaszkodunk, morgunk, puffogunk. Arra viszont nehezen szakítunk időt, hogy azzal törődjünk, mit tehetnénk mi másképp azért, hogy kevesebb stresszt éljünk meg, könnyebben tudjunk kikapcsolni, lazítani, és ezáltal mérsékeljük a stressz testünkre és lelkünkre gyakorolt negatív hatásait. Mert nem törvényszerű az, hogy harminc-negyven évesen olyan orvosi problémáink legyenek, amilyenekkel anno a nagymamám járt az SZTK-ba, nem szükségszerű az, hogy gondjaink miatt ne élvezzük a mindennapok jobb pillanatait, akár a munkahelyünkön, akár otthon.
Ennek a blognak az a célja, hogy körbejárja a stressz kérdéskörét, recepteket, lehetőségeket, tippeket adjon, hogy hogyan csökkenthetjük a stressz negatív hatásait. Lesznek kutatási eredmények, lesz szó munkáról és családról, egészségről és betegségekről, és igyekszünk majd számos módszert bemutatni, amivel könnyebben legyűrhetjük az életünket nehezítő mételyt, a stresszt.
Addig is, míg mélyebben beleásunk a stresszkezelés különféle módszereibe, megosztjuk veletek, rövid stresszoldás gyanánt, a blog mottóját ihlető dalt:
