Békésen sétálgatunk a szavannán, és egyszer csak feltűnik egy oroszlán a távolban. Vargányát keresgélünk kedvenc erdőnkben, és vaddisznócsörtetést hallunk a fák között. Főnökünk kifejezetten felhívta a figyelmünket, ha még egyszer elkésünk, komoly következmények lesznek, mi pedig még mindig a dugóban veszteglünk, pedig öt perc múlva kezdődik egy fontos tárgyalás. Kritikus anyósunk csönget az ajtónkon, a lakás egy merő kupleráj, még a reggeli maradéka is az asztalon van, noha már tíz óra is elmúlt. Legyünk férfiak vagy nők, antilopok vagy gyíkok, a minket ért fenyegetésekre hasonlóképp válaszolunk.
Ha jól-létünket, életünket veszélyeztető események történnek a környezetünkben automatikusan reagálunk, és kiváltódik bennünk egy testi reakció, amit harcolj vagy menekülj válasznak nevezünk. Ezt a reakciót Walter Bradford Cannon írta le először 1915-ben. A harcolj vagy menekülj válasz a tulajdonképpeni stresszreakció, ez a fiziológiai készültségi állapot az, ami a stressz bonyolult folyamatának első fázisa. De mi is ez, és hogyan működik?
Biológia órákról még lehetnek emlékeink arról, hogy a szerveink működését az autonóm idegrendszer irányítja. Az autonóm idegrendszer két, egymás működését kiegészítő rendszert takar, a szimpatikus idegrendszert és a paraszimpatikus idegrendszert. Ha a paraszimpatikus idegrendszer aktív éppen, akkor emésztünk, pihenünk, felkészítjük testünket a további kihívásokra, és helyreállítjuk a belső egyensúlyunkat. A szimpatikus idegrendszer működésekor az izmaink mozgatására helyeződik a hangsúly, emésztésünk leáll, egész testünk arra készül fel, hogy a lehető leggyorsabban, és leghatékonyabban reagálhassunk a környezetünk fenyegetéseire. Azaz a szimpatikus idegrendszer tesz minket képessé arra, hogy a támadásokkal szemben megóvjuk életünket, vagy úgy, hogy felvesszük a kesztyűt, és harcolunk, vagy úgy, hogy gyorsan és ügyesen elmenekülünk. Mikor a harcolj vagy menekülj reakciónk aktiválódik, testünkben számos változás lezajlik. Néhány ezek közül: szívverésünk felgyorsul, vérnyomásunk, vércukorszintünk megnő, emellett viszont például az immunrendszer működése lecsökken. Ezek a változások mind azt szolgálják, hogy azonnal, teljes erőnkből, minden szükséges képességünket felhasználva reagálhassunk a veszélyre: erősen üssünk, vagy gyorsan fussunk.
Könnyen érthető, hogy a harcolj vagy menekülj válasz mennyire hasznos a túlélésünk szempontjából. Minden állatnál megtalálhatjuk ezt a reakciót, bár más és más formában. A patkányok péládul fenyegetés hatására menekülni kezdenek, de mikor sarokba szorítják őket, akkor támadnak. Van olyan állat, ami megmerevedik, remélve, hogy ezáltal észrevétlenné válik a támadója számára. Egyes hüllők színt változtatnak, szintén az észrevétlenséget megcélozva.
Az embernek a harcolj vagy menekülj válasza, mint sejthető, igen magas szintű. David Spiegel, a stanfordi orvosi egyetem Stressz és Egészség Központjának vezetője ezzel magyarázza az emberi faj földi sikertörténetét. Nem vagyunk fizikailag különösebben jól felépített teremtmények, számos állat jobban lát, jobban szagol, gyorsabban fut és erősebb nálunk. Mégis képesek vagyunk/voltunk legyőzni ezeket az állatokat azáltal, hogy gyorsan és a lehető legokosabb módon válaszoltunk a fenyegetésekre.
A baj csak az, hogy az utóbbi párszáz évben a minket fenyegető veszélyek általában nem fizikai jellegűek, hanem pszichológiaiak. Ráadásul ezek a "pszichológiai veszélyhelyzetek" jelentősen megszaporodtak az idők során. Testünk azonban megőrizte az evolúció évezredei alatt kialakított hatékony reakcióját, hogy veszély esetén minél nagyobb erőkifejtésre legyünk képesek. Erre ma már többnyire nincs szükség. Viszont, ha veszélyt érzékelünk, testünk mégis erre a fizikai erőfeszítésre készül fel. Tudatunk azt érzékeli, hogy ordít a főnök, teljesíthetetlen dolgokat követel az ügyfél, bunkó a portás - testünk pedig azt, hogy jaj, jön a farkas! Kicsit olyan ez, mintha lenne egy rendőrségre bekötött riasztó a lakásunkban, ami minden erősebb mozdulatunkra riasztana. Persze, ha éppen betörő jönne, akkor is riasztana, és a rendőrök mondjuk, hogy gyorsan kijönnének, és elkapnák őket - de a hétköznapjaink során ez a riasztó bizony túl sok erőforrást pazarolna el, mind a mi részünkről, mind a rendőrségéről.
A túl sűrű készültségi állapot meríti ki a szervezetünket, ennek köszönhetjük azt, hogy egyre többen szenvedünk valamilyen stressz-okozta betegségben. A megoldás nem az, hogy nagy erőfeszítéseket téve megszabadulunk testünk harcolj vagy menekülj válaszától, mert ez nem fog sikerülni. Két dolgot tehetünk. Az egyik a helyzetek újragondolása, mit tekintünk veszélynek, és mi az, ami tulajdonképpen lényegtelen. A másik pedig idegrendszerünk, és testünk tudatos és okos pihentetése, hogy ezt a sok vészreakciót ki tudjuk heverni valahogy. Ezt a két dolgot, amik persze erősen összefüggenek, és erősítik is egymást, nevezhetjük stresszkezelésnek. Erre kell helyes, hozzánk passzoló módszereket találnunk.
