Hogyan gyógyulhat ki az ember, hogyan veheti a kezébe saját életének irányítását, ha "mérgező szülei" voltak? Hogyan élhet kiegyensúlyozott, elégedett életet, ha bűntudat, szégyen és gyűlölet gyötri, mert szülei gyerekkorában bántalmazták, megerőszakolták, alázták vagy kínozták? Hogyan lehet valakinek önbecsülése, önbizalma, ha gyerekkorában folyton semmibe vették az érzéseit? Hogyan bízhat meg valaki önmagában és másokban, ha kiskorában a szülei, akikben a legjobban kellett volna bíznia, iszonyú szenvedéseket okoztak neki?
A már többször idézett Susan Forward, sok éves terápiás tapasztalatai alapján reményt kínál, azt mondja, meg lehet szabadulni ezektől a káros szülői befolyásoktól. Nem könnyen és egyszerűen, hosszú lelki munkába, sok feltörő fájdalomba kerül, de érdemes megtenni, mert az ember egy olyan életet kaphat vissza, amiről már álmodni sem mert. Terápiás folyamatra van szükség hozzá, végezheti ezt szakember, vagy történhet segítő csoportban, és a Mérgező Szülők című könyv lehetőséget kínál arra is, hogy az ember egyedül, a könyv útmutatásait követve végezze el azokat a "gyakorlatokat", amik szükségesek, hogy megszabaduljon a gyerekkorában őt ért traumák hosszan tartó káros hatásaitól.
És mi lenne ennek a terápiás folyamatnak az első lépése? Hát a megbocsátás! - vághatnánk rá. Ahhoz, hogy az ember új szakaszt kezdhessen az életében, el kell engedni a múltat, tiszta lélekkel, harag nélkül kell élnie. Erre tanít a kereszténység, számos lelki segítségnyújtó irányzatnak, filozófiának alaptanítása a megbocsátás, mintegy első lépésként ahhoz, hogy tiszta lappal indulhasson az ember.
Susan Forward, a gyerekkorukban rossz bánásmódot elszenvedett felnőttek terapeutájaként arra jött rá, hogy ez a megbocsátás dolog egy csapda, ami nemhogy segítené, de hátráltatja a gyógyulást. "Sokuk úgy jött a terápiára, hogy állítása szerint már megbocsátott a szüleinek, felfedeztem azonban, hogy az esetek többségében a megbocsátástól egyáltalán nem érezték jobban magukat. Nem eredményezett semmilyen jelentős vagy tartós változást bennük. Sőt, valójában többen még gyengébbnek érezték magukat. Ilyesmiket mondogattak: "talán nem bocsátottam meg eléggé", "A gyülekezetvezetőm szerint a szívem mélyén igazából nem bocsátottam meg", vagy "nekem semmi sem sikerül".
Rájöttem, hogy a megbocsátásnak két aspektusa van: a bosszúvágy feladása és a vétkes fél feloldozása a felelősség alól." Azt könnyű belátni, hogy a bosszúvágyat valóban érdemes feladni. A bosszú érzése nagyon is természetes, normális érzés, ha az emberrel szemben bűnöket követtek el, de nem jó motiváló erő. Negatív energia van benne, aki bosszúvágyat érez, az arról képzeleg, hogy hogyan, milyen módon fogja megbüntetni az ellene vétkezőket. Ezek a képzelgések frusztrálók, dühítők, a lelki egészség ellen hatnak. Ha meg valamit véghez is visz az ember, a pillanatnyi, "édes bosszú" által érzett kielégülés után csak azt lehet tapasztalni, hogy mégjobban felkavaródik a mocsok, újabb és újabb energia-rabló feszültségek kerülnek a családi kapcsolatokba. Nehéz feladni a bosszúvágyat, de egyértelműen egészséges lépés.
Viszont a feloldozás már nem egyértelmű. "Érzetem, hogy valamiképp nincs rendjén, hogy kritikátlanul feloldozunk valakit az őt jogosan terhelő felelősség alól, főleg ha az illető súlyosan bántalmazott egy ártatlan gyereket. Ugyan miért kellene "felmentenie" az apját, aki terrorizálta és verte önt, és pokollá tette a gyerekkorát? Hogyan várható el öntől, hogy "elnézze", hogy otthon szinte minden nap sötétség fogadta, és a részeg anyját kellett ápolnia, amikor hazament? Vajon tényleg "meg kell bocsátani" az apjának, aki hétéves korában megerőszakolta?
Minél többet gondolkodtam ezen, annál inkább felismertem, hogy ez a feloldozás valójában a tagadás egy másik formája: Ha megbocsátok neked, úgy tehetünk, mintha nem is lett volna olyan szörnyű az, ami történt." Az a legnagyobb csapda ebben a megbocsátásban, hogy lehetetlenné teszi, hogy az elfojtott, forrongó indulatok a felszínre kerüljenek. Hogyan érezhetne valaki dühöt az anyja vagy az apja iránt, ha már egyszer megbocsátott neki. A megtörtént fájdalmaknak, bántalmazásoknak, kínzásoknak van felelőse. Ez a felelősség valakire mutat. Ha egy megbocsátással az elkövetőt feloldozzuk, akkor a felelősség befelé fog irányulni, és az ember a megbocsátásért cserébe önmagát fogja mégjobban utálni.
Sokan hiszik azt, hogy hamar túljutnak a gyógyulási folyamaton, ha gyorsan, már az elején "megbocsátanak". Csak meg kell bocsátanom nekik, és máris megkönnyebbülök, meggyógyulok. Sajnos ez nem így van, és a megbocsátással járó pillanatnyi megkönnyebbülés után sokan tapasztalták, hogy a megbocsátás üres ígérete csupán keserű csalódást hozott.
A könyvben szereplő Stephanie-t tizenegy éves korában megerőszakolta a mostohaapja. Ez egy évig zajlott tovább, míg az anya, más okból, el nem vált tőle. De újabb partnerek jöttek, akik szintén zaklatták a lányt. Stephanie 16 évesen megszökött otthonról, és prostituáltnak állt. Majdnem halálra verték, és a kórházban lábadozott, mikor az egyik ápoló rávette, hogy menjen el vele a gyülekezetébe. Pár év múlva összeházasodtak, fiuk született, és Stephanie minden erejével azon volt, hogy újraépítse az életét. Sajnos azonban továbbra is depressziós volt, üresnek, értéktelennek érezte magát. Már két éve járt pszichoterápiára, mikor Susanhoz került. Stephanie állította, hogy megbocsátott mostohaapjának és hideg anyjának, és mély vallási meggyőződése ellen volt, hogy beismerje, még mindig dühös rájuk. A csoportfoglalkozásokon is ellenállt annak, hogy bármi haragot mutasson, mígnem egyszer áttört a gát, az elfojtott érzelmek kiszabadultak. Üvöltött, káromkodott, vádolta a szüleit, hogy tönkretették a gyerekkorát, és megnyomorították felnőtt éveit. Azután megöleltem, miközben zokogott. Éreztem, ahogy ellazul a teste. Amikor megnyugodott viccesen megkérdeztem: Miféle viselkedés ez egy kedves, keresztény lánytól? Sosem felejtem el a válaszát: Gondolom, Isten jobban akarja, hogy meggyógyuljak, mint hogy megbocsássak. Ez az eset fordulópont volt Stephanie számára, innen kezdődött a valódi gyógyulás.
Meg lehet bocsátani a szülőknek, de ezt az érzelmi nagytakarítás végén, és nem az elején kell megtenni. És igazán csak akkor érdemes, ha a szülők valamilyen módon "kiérdemlik". Szembenéznek azzal, amit tettek, vállalják a felelősséget, és próbálják jóvátenni a bűneiket. Ha pedig az embernek már nem élnek a szülei, akkor azzal gyógyíthatja be sérüléseit, hogy saját magának bocsát meg.
Az ember nem fog örökre haragban és keserűségben élni, ha nem bocsát meg a szüleinek. Sőt akkor szabadulhat fel az életére gyakorolt szülői befolyás alól, ha feldolgozta, átélte azt a heves haragot, gyászt, amit a gyerekkorában elszenvedett bántások miatt érez, és a felelősséget oda helyezi, ahova való, a szülei vállára.
Ahhoz, hogy ön jobban érezze magát, és megváltoztassa életét, igazából nincs szükség arra, hogy megbocsásson a szüleinek.
A dőlt betűs részek ismét idézetek Susan Forward Mérgező szülők című könyvéből.
Ha szeretnéd követni a Stresszblogot, kattints ide.