Lakógyűlésen vagyunk, téma a társasház fűtése. Van egy apró gond, ami már évek óta húzódik. Az első emeleten lakók egy szál pendelyben izzadnak telente, míg a negyediken, ha nem is kell törni a jeget reggel a mosakodáshoz, de a tengerszint feletti magasságkülönbséget leszámítva is, aránytalanul hideg van. A negyediken lakom, így indokolatlan optimizmussal azt várom a gyűléstől, hogy megszavazunk majd valami megoldást, hogy a szekrény mélyére rejthessem a bundazoknit meg a három gyapjúpulóvert, amiket most azonnal magamra húzok, amint hazaérek. Jól is indul a dolog, az alsóbb szintek melegtől kipirult arcú lakói nagylelkűen hajlandók a közösből pénzt áldozni a javításra, hogy a fenti szerencsétlenek ne panaszkodjanak tovább. A kérdés csak az, hogy mi a megoldás. A gondnok elkezdi felsorolni a korábban tett, eredménytelen beavatkozásokat, ismerteti, a Távfűtőművek újabb javaslatait, és vitára bocsájtja azokat. El is indul egy párbeszéd, pro és kontra érvek hangzanak el, az egyik halkszavú bajszos szomszéd csendben elmondja, hogy ő gépészmérnök, és bár nem konkrétan fűtéssel foglalkozik, mégis úgy gondolja, hogy ilyen meg olyan változtatások eredményt hozhatnának. Szavai racionálisan hangzanak, javaslata megvalósíthatónak tűnik, de a vitának még nincs vége. Egy őszes úr magához ragadja a szót. Kifejti, hogy neki ne magyarázzon senki, ő tanult fizikát, és tudja, hogy a vázolt megoldások lófüttyöt sem érnek, a fenti lakók ne kényeskedjenek, különben is inkább arról kéne beszélni, hogy ki koszolta össze a falat a lépcsőházban. Páran jelzik neki, hogy igen, érthető az ő gondja is, de most nem ez a téma. Ő viszont már vérszemet kapott, minden fűtéssel kapcsolatos hozzászólást egyre hangosabban és kategorikusabban söpör le az asztalról. Fűtés-ügyben hangoztatott gondolatai még egy műszaki aggyal nem megáldott hallgatónak - nekem - is botorságnak hangzanak, de magabiztosságával elkezdi maga mellé állítani a lakók egy részét, persze csak a második emeletig bezárólag. A bajszos gépész még egy-kétszer nekifog az érveinek, egyre csendesebben, majd sápadtan elhallgat. A gyűlésnek vége, döntés nem született semmiről. A hangos szomszéd elégedetten vigyorog azzal a néhány társával, akik időközben a pártjára álltak. A lakók nyolcvan százaléka pedig frusztráltan, idegesen, szótlanul baktat fel a meleg/langyos/hideg lakásába.
Tegye fel a kezét, aki nem vett még részt hasonló okból eredménytelenné vált lakógyűlésen (a családi házban lakókra nem vonatkozik). Most jelentkezzen az, akinek még nem volt a marha szomszéd úrhoz hasonló, hozzá nem értő, ám magabiztos, és hatalommal rendelkező főnöke, tanára vagy nem találkozott a butaságát hangosan érvényesítő kekec portással. Szerintem mindenki látott már ilyet, általános jelenségről van szó. A neve Dunning-Kruger effektus. Ez egy jellemző kognitív tévedés, miszerint az inkompetensek nem képesek átlátni saját hozzá nem értésüket; és teljesítményüket, tudásukat az átlagénál magasabbra becsülik, míg a magasan kompetensek saját teljesítményüket alábecsülik, és nem tudják, hogy jobbak az átlagnál. Ez utóbbiról már volt szó az imposztor-szindróma kapcsán - mikor valaki magas pozícióba kerülvén attól tart, hogy nem képes megfelelni a feladatnak, nem annyira jó, mint azt a környezete, minden kétséget kizáróan, hiszi róla. Ilyen volt lakógyűlésünkön a gépész szomszéd, aki, legnagyobb sajnálatomra, nem érezte, hogy ő ért egyedül a fűtés témához, és nem képviselte elég hangosan a véleményét. Ez a saját teljesítményével kapcsolatos vaksága, bár engem is zavart, élete során legfőképp neki okoz stresszt. Míg a másik véglet, a harsányan ostoba, minket, többieket idegesít halálra.
Dunning és Kruger, a jelenségnek nevet adó pszichológusok egyetemistákon végezték első kísérletüket. Alanyaik éppen egy vizsgáról jöttek ki, és ők megkérdezték tőlük, mit gondolnak, hogyan teljesítettek. A legrosszabbul teljesítők nagyjából 30%-kal jobbra becsülték eredményüket a valódinál. A következő fordulóban a kutatók már maguk készítették a tesztet. Több témában mérték fel a résztvevőket: logikai gondolkodás, helyesírás, és még vicces történetek mesélésére is megkérték őket. A legrosszabbul teljesítők minden területen messze magasabbra becsülték teljesítményüket a valóságosnál, igazából azt hitték, hogy jobbak, logikusabb gondolkodásúak, viccesebbek az átlagnál, holott ők voltak a legrosszabbak.
Az inkompetencia ördögi köre az, hogy az igazán inkompetensek nem tudják felmérni, hogy inkompetensek, mert annyira inkompetensek. Így ellenállnak minden fejlesztési kezdeményezésnek is, hiszen "nem érik fel ésszel", hogy szükségük lenne rá. Ahhoz, hogy valaki megállapítsa egy logikai érvelésről, hogy jó-e vagy sem, képesnek kell lennie logikai érvelések véghezvitelére. De ha erre nem képes, akkor nem tudja megkülönböztetni a jó választ a rossztól, így nem látja, hogy a sajátja rosszabb lenne, mint a jó válaszadóé.
Az effektus egyébként nem csak egyénekre, hanem csoportokra is igaz. Alulteljesítő csoportok hajlamosabbak magukat az átlagnál jobbnak gondolni. Logikával nehezen követhető eszméket valló csoportosulások, gyakran a többségnél magasabb rendűnek hiszik magukat.
Ha most elégedetten megveregetjük saját vállunkat, hogy végre igazolódott, hogy mennyi öntelt inkompetens ember szaladgál körülöttünk, de szerencsére mi ez alól kivételek vagyunk, akkor azért legyünk óvatosak. A Dunning-Kruger effektusnak éppen az a lényege, hogy a saját teljesítményünk megítélése elég megbízhatatlan, így bárki belesétálhat abba, hogy jónak hiszi magát, közben csak nem látja át saját ügyetlenségét. Szerencsére nem lehetetlen kitörni az inkompetencia ördögi köréből. Ha a rosszul teljesítő - magukat továbbra is jónak gondoló - hallgatóknak tartottak a teszt után egy oktatást arról, hogy hogyan kell az ilyen teszteket megoldani, megmutattak jó és rossz válaszokat, és elmagyarázták a miérteket, akkor visszakapva saját kitöltött tesztjüket, a valóságnak sokkal inkább megfelelően értékelték eredményüket.
Ezt a saját teljesítménnyel kapcsolatos tévedést kívülről látni néha vicces, néha kínos - hány millióan röhögtek borzongva az ojjektumon meg a bikicsunájon? Akkor okoz igazán stresszt, ha valaki felettünk hatalommal bíró esik bele a hibába, hogy hozzá nem értése miatt nem képes a jót a rossztól megkülönböztetni, és saját korlátait belátni. Ilyenkor mit tehetünk? Szívjuk a fogunkat, idegeskedünk, de most már tudunk nevet is adni a jelenségnek - ez minden elviselését könnyebbé teszi. És tartsuk észben, hogy a felvilágosítás, tapasztalatok szerzése, a tudás gyarapodása mindig segít, hogy valaki reálisabban lássa saját magát, és másokat is. Ne adjuk fel.