A holland-spanyol meccs lett volna az első, amit megnézek az idei világbajnokságon, örömmel ültem le hozzá, de az a helyzet, hogy nem bírtam végignézni. Az ötödik gól után, inkább kikapcsoltam a tévét, mivel a stressz ragadós, és nem szeretem péntek esténként stresszelni magam. De mi történt a spanyolokkal, vagy később a portugálokkal?

Update: a spanyolokkal más gondok is lehetnek a lelkieken kívül, most már jól látható, de ettől még sportolói gond, amiről a poszt szól.

Angolul chokingnak, fulladásnak hívják azt a gyakori, sportban, de egyéb esetekben is előforduló jelenséget, mikor valaki nyerésre áll, de hirtelen történik valami, és elkezd messze a képességei alatt teljesíteni, bénázik, és a siker küszöbéről a kudarc gödrébe esik nevetségessé válva mindenki előtt. Magyarul mondhatjuk leblokkolásnak, szétesésnek, szétcsúszásnak, amit láthattunk ezeken a meccseken. Sportolók, akikkel megtörtént, így írják le: folyamatos feszült erőlködés; az izmok úgy megfeszülnek, hogy képtelen vagyok végrehajtani azokat a mozdulatokat, amiket már annyira jól begyakoroltam; egyre idegesebb és szorongóbb leszek; az önbizalmam nagyon lecsökken; a tudatomat elárasztják önmarcangoló, kételkedő, negatív gondolatok; az agyam elködösül, és már az alapokra sem emlékszem; merevvé válok. Minden sportoló rémálma ez a leblokkolás, és senki sincs védve ellene. Az általános iskolai focimeccsen éppúgy megtörténhet, mint a világ legkiemelkedőbb sportolóival. És bár a lelki folyamat hasonló, a profiknál még az a plusz teher is van, hogy egyszerre sokmillió ember szemében válnak hősből karikaturisztikus figurákká. Szegény Cassilas úgy állt oda, mint a legkomolyabb meccseken négyszázakárhány perce gólt nem kapó csodakapus, és másfél óra múlva csetlő-botló szerencsétlenként kullogott be az öltözőbe.

A sportpszichológusok érthető okokból sokat foglalkoztak a szétesés jelenségével, és különböző, bár elég hasonló elméleti leírások születtek. Van egy olyan, amit úgy hívnak, hogy analízis-paralízis. Ez alatt azt értik, hogy a nagy pszichológiai nyomás hatására a sportoló elkezdi a saját mozgását vizsgálni, minden egyes mozdulatát tökéletesen szeretné végrehajtani, és annyira koncentrál erre, hogy az végülis megbénítja. Ahelyett, hogy gondolkodás nélkül tenné, amit tud, amire az izmai emlékeznek a kemény edzésekről, tudatosan próbálja megalkotni a mozdulatait, és ez a mozgáson való gondolkodás sajnos a kívánt hatás ellenkezőjét éri el. Tipikus példái lehetnek ennek a golfozók. A másik elgondolást kizökkenés-elméletnek fordítottam: az ember, ahelyett, hogy az előtte lévő feladattal foglalkozna, mindenféle szorongást-keltő dolgokra gondol: milyen elvárások vannak felé, számba veszi aggodalmait, fenyegető vagy önostorozó gondolatai vannak. Mindkét, és a többi hasonló elméletnek is az a lényege, hogy a sportoló agyát nem az tölti ki, ami kéne, hanem oda nem illő, a feladata, azaz a sport végzése szempontjából lényegtelen, haszontalan gondolatai vannak. Ha megkérdezünk egy sportolót, hogy mire emlékszik abból, amikor brillírozott, amikor valamilyen csodás teljesítményt ért el, akkor nagyon kevés emléke lesz. Olyanokat mondanak, hogy valami álomszerű ködben úsztak, nem is volt más, csak a mozgás, minden haladt előre, úgy, ahogy kell, és ők tulajdonképpen tudatosan alig voltak jelen. Ez az érzés nem más, mint a flow, a tökéletes élmény megtapasztalása. Eközben ugyanezen sportolók azt állítják, hogy kudarcaikra, elvesztett meccseikre, elszúrt versenyeikre kísértetiesen pontosan emlékeznek, újra és újra előjön bennük, hogy mi történt. Azért vannak ilyen éles emlékeik a leblokkolásukról, mert ezekben a helyzetekben sokkal tudatosabban, sokkal inkább fejben, mint testben voltak jelen.

Érdekes módon a célra gondolás, azaz az, hogy meg akarom nyerni ezt a meccset, éppúgy haszontalan lehet, mint mondjuk az önostorozás. A competitivedge.com nevű sportpszichológiai oldalon azt írják, hogy helytelen egy edzőnek a megmérettetés előtt a győzelmi elvárásokra felhívni a figyelmet, azaz nem azzal kell lelket önteni a játékosokba, hogy nyernetek kell. Mert a győzelem egy jövőre irányuló gondolat, egy később elérendő cél, és jelen helyzetben, egy verseny előtt, vagy közben nem szabad a jövőre figyelni, mert az kizökkent. Arra kell buzdítani a játékosokat, úgy irányítani a figyelmüket, hogy a lehető legjobban a jelenben tudjanak maradni, csak az "itt és most"-ra figyelni. A kívánt cél mellett a másik elterelő gondolatkör, ha a játékosok az ellenfélre koncentrálnak. Hogy azok milyenek, hogy játszanak, hogy néznek ki, mit mondtak nekik, jobbak-e, vagy rosszabbak, mint ők stb. Csak a labdát kell nézni - ugyebár.

A spanyol csapat körül most valószínűleg sportpszichológus hadseregek legyeskednek, hogy képessé tegyék őket a további játékra. De mit lehet nekik mondani, hogyan lehet erősíteni őket?

1. Erősíteni kell a jelenben való lét képességét:
   Ilyen esetek után a játékosok fejében csomó félelem van azzal kapcsolatban, hogy mi van, ha újra megtörténik. Amint gondolataik így elkalandoznak a múltba, azonnal ki is zökkennek, és az újabb széteséstől való rettegés újabb széteséshez vezet. Ördögi kör. Gyakorolni kell velük, hogy felismerjék a pillanatot, amikor elkezdenek nem az "itt és most"-ra figyelni. És meg kell tanítani, hogyan tudnak azonnal visszakapcsolni.
2. Csak saját magukra szabad figyelniük:
   Egy ilyen csúfos kudarc után a sportolók úgy érzik, hogy lebőgtek, szörnyen zavarbaejtő helyzetbe kerültek, és még a legnárcisztikusabbnak is megfordul a fejében, hogy mit gondolnak most rólam az emberek. Persze amint ezen kezd el gondolkozni, már megint nem a játékra figyel. A kínos helyzetbe kerüléstől való szorongás megfeszíti az izmokat, aláássa az önbizalmat, és elterel a játékra való figyelemtől. Így ezt kerülni kell, nem lehet más a fókuszban, csak önmaguk és a játék.
3. Ne azt képzeljék el, amitől félnek, hogy történni fog, hanem amit szeretnének, hogy történjen:
   Aki sorozatos megszégyenítő szerepléseken van túl, az mind arról számol be, hogy nem tudta kiverni a fejéből a kínos eseményeket, és egy újabb meccs előtt attól tartott, hogy megint be fog következni. Így is lett. A következő jelenésre való felkészülés előtt egyáltalán nem szabad visszajátszani az embernek a fejében az előző balsikerű esetet, csak olyan képzeletbeli eseményeket engedhet meg magának, amikben az szerepel, hogy minden a legjobban alakul.
4. Fogadják el, hogy teljesen normális, hogy leblokkoltak
   Mondjuk a spanyol focicsapat tagjainak nem kell önbizalomhiánnyal küzdeni, de sok sportoló hiheti azt, hogy azzal történik csak ilyesmi, aki fejben nem elég erős. Ez nem így van. Mindenkivel megtörténik. A legeslegnagyobbakkal is. Ha megtörtént, akkor lépjünk túl rajta, mondjuk, hogy ez is megvolt, és ne következtessünk hosszantartó jellemzőkre ebből.
5. Legyenek jók önmagukhoz
   A legrosszabb, amit egy edző tehet, hogy egy ilyen kudarc után összeszidja a játékosait. A haragnak, bűntudatkeltésnek, megszégyenítésnek, agressziónak semmilyen haszna nincs. Nagyon káros. Csökkenti az önbizalmat, még jobban lenyomja a kedélyeket, megöli a motivációt, nem energizál az új forduló előtt. Ha pedig az edző bután teszi, ha bünteti a játékosokat a kudarc miatt, akkor a sportoló önmaga se legyen rosszabb magához, mint amilyen az edző. Tehát el kell felejteni az önvádat, a dühöt, az önkritikát, és arra figyelni, hogy mi adhat pozitív energiákat.
6. Vegyék félvállról a negatív gondolataikat
   A következő alkalommal időről időre be fognak kúszni a sportolók fejébe "mi lesz, ha megint..." jellegű gondolatok. A baj akkor van, a jó sportteljesítmény széteséséhez az vezet, ha ezekre a gondolatokra reagálnak, például úgy, hogy nekifognak figyelni a saját mozgásukra, hogy biztosan mindent jól csináljanak, és elkerüljék a szétcsúszást. Nem kell ezekre a negatív érzésekre, gondolatokra reagálni. Természetes, hogy jönnek - megijedni sem kell tőlük, ki ne gondolna ilyenre egy kudarc tapasztalatai után - szépen el is lehet engedni őket.

Érdekes lenne megfigyelni, hogy valójában mit tesznek most a spanyol, vagy a portugál csapattal a támogatóik, megnézném. De sajnos csak azt láthatom majd, hogy milyen eredményre jutottak. Remélem, sikerül összeszedni magukat. Az én ideális világomban mindenki nagyon jól focizik, mégis az nyer, akinek drukkolok, így mindenki kellemetlen esti élmények nélkül térhet nyugovóra.

Ha szeretnéd követni a Stresszblogot, kattints ide.