Stresszblog

under pressure w

Stresszblog

Ez a blog a stresszről szól. Ha valakinek van kérdése, ötlete, története a témával kapcsolatban, írja meg bátran, és utána járunk, megkérdezzük, meghallgatjuk, és megosztjuk a Stresszblogon. Kövess a Facebookon: https://www.facebook.com/stresszblog

2014. március 19. Szalay Ágnes

Sosem a körülmények okozzák, hogy jól vagy rosszul érzem-e magam

a31.jpgBoros András huszonhat éve dolgozik emberekkel, csoportokkal, mint személyiségfejlesztő pszichológus és tanácsadó. Vele beszélgettem a stresszről.

Mit jelent számodra a stressz fogalma?

Belső békétlenség, nyugtalanság, a derűs élet hiánya. Az a megfigyelésem, hogy amikor az emberek átélik azt, ami történik velük, akkor nem igazán tudják, hogy ez mit okoz bennük. A legtöbben nincsenek kontaktusban önmagukkal. Van egy helyzet, ami erős érzelmet kelt valakiben, és ő ezt az érzelmet azonnal igyekszik távolítani magától. Ettől az érzelem nem múlik el, nem szűnik meg, csak bekerül a tudattalanba, ahonnan akár akarjuk, akár nem, irányít minket, mi viszont nem tudjuk irányítani. Meggyőződésem, hogy azok az érzelmek, amiket nem élünk meg igazán, kerülnek be a testünkbe különféle pszichoszomatikus, és stressz-kiváltotta betegségek formájában. Mikor ez a helyzet, hogy nem vagyunk kapcsolatban a belső világunkkal, akkor nehéz derűsen és békében élni.

Érdekes módon ma már a pozitív érzelmeket sem engedjük meg magunknak. Ha megnézzük, hány ünnepe volt az embereknek 100 éve, és mennyi van ma, azt találjuk, hogy ma sokkal kevesebb. Régen egy férfi megtehette, hogy hatalmas mulatozást csap a lánya esküvőjén, jól leissza magát, örül neki. Ma már ezeket az örömöket is eltávolítjuk magunktól. Alig ünneplünk.

Az, hogy valaki átéli az érzelmet, azt jelenti, hogy a tudatába emeli. Van egy fókuszolás nevű technika, aminek az a lényege, hogy a résztvevő próbálja megnevezni azt, hogy mi van benne, mit érez éppen. Amint talál neki egy nevet, máris elkezd kezelhetővé válni. Jó, bár szomorú példa erre a gyász. Ha valaki olyan közegben van, hogy kimutathatja a gyászát, sírhat amennyit jólesik neki, akkor elkezdi megélni a dolgot. Ettől nem lesz kevésbé fájdalmas, de ez teremti meg a lehetőséget a továbblépésre, a későbbi gyógyulásra.

Hogyan irányítanak minket az érzelmeink, ha nem is tudunk róluk?

Sok esetben nem a realitással vagyunk kapcsolatban hanem a korábbi sebeinkből fakadó belső mintáinkkal, és ezeket összetévesztjük a valósággal. A körülmények olyanok, amilyenek, de sosem a körülmények okozzák, hogy jól vagy rosszul érzem-e magam bennük, hanem az, ahogyan dekódolom a körülményeket. Van erre egy buddhista kép: nézem a holdat a tó tükrében. Amíg fúj a szél, csak egy zavaros képet látok. Ahogy kisimul a felszín, meglátom a hold valóságos alakját. Az életben ugyanígy a tudatunkban tükröződik valahogy a valóság. Ha felkavarnak az érzelmek, a múltban elraktározott nem tudatos élmények, torz lesz a tükröződés. Ha tudatában vagyok az érzelmeimnek, kezelhetőbbé válnak, „kisimul a felszín”, és meglátom a valóságot: azt, hogy bár nehéz a helyzetem, de tudok valamit kezdeni vele.

Egy felnőtt ember azt gondolná, hogy nem hiedelmek, meg babonák vezérlik, hanem a tapasztalatai, összegyűjtött tudása alapján nagyjából tisztán látja, hogy mi történik körülötte, és mi történik vele. Milyen hiedelmekről van itt szó?

Kisgyerekkorunkból, egészen korai tapasztalatainkból mindannyian csomagokat hozunk magunkkal. Ezek olyan, a világ, és saját magunk működésére vonatkozó meglátások, amiket nagyon igaznak hiszünk. Elég gyakori például a tanult tehetetlenség. Az a hit, hogy nincs lehetőségem változtatni, hogy nincs lehetőségem kiuatat találni egy számomra nehéz helyzetből. Ha ezt a csomagot visszük magunkkal, akkor időről-időre meg is próbálhatunk valamit tenni ellene, mégis már eleve abból indulunk ki, hogy úgysem fog sikerülni, és ezért kisebb is az esély a sikerre. Megpróbálom, hogy anyám elismerését végre kicsikarjam, megpróbálom, hogy apám végre figyeljen rám - de nem, most sem sikerült, ez már csak így van. Már nagyon korán rákerülünk egy sínre, és megyünk amerre ez visz minket, függetlenül attól, hogy ez jó, vagy rossz nekünk.

De ha ez ennyire korai minta, ennyire kötött pálya, akkor lehet-e ezen egyáltalán változtatni?

Virginia Satir szerint ezek a hiedelmek, az, hogy hogyan kell működnünk a világban, annak idején túlélési stratégiák voltak. Szükségünk volt rájuk, kicsi gyerekként egyszerűen azért, hogy „életben maradjunk”, hogy a lehető legkevesebb sérüléssel megússzuk a dolgokat. Felnőttként viszont, és legyen az ember húsz vagy ötven éves, eldönthetjük, hogy még mindig szükségünk van-e ezekre a stratégiákra, vagy már inkább kárunkra vannak. Eldönthetjük azt, hogy jó-e nekünk az a sín, amin futunk, vagy más irányba mennénk. Szintén Virginia Satir mondja, hogy minden ember képes megváltozni, ha megváltozik az észlelése. Ha másképp látja saját lehetőségeit, hogy mit képes megtenni, és mit nem, akkor más lesz a kapcsolata a világ valóságával, és azokkal az eseményekkel, amik történnek vele.

Erre a változtatásra nagyon hatásos módszer a tapasztalati tanulás, amit munkám során gyakran használok. Egy hagyományos csoportban, vagy tréningen a résztvevők néha leülnek körbe, és elkezdenek "intellektualizálni", hajtogatják a saját vélt "igazságaikat", hogy mit lehet, és mit nem. Ez nagyon unalmas, és nem is visz sehova. A tapasztalati tanulás módszernek az a lényege, hogy a résztvevők olyan helyzetekbe kerülnek, amikben korábban sosem voltak. Például térkép nélkül kell eljutniuk valahova a sötét erdőben. Az első reakció mindig az, hogy én ezt nem tudom. De ha jól támogatom és segítem a résztvevőket, akkor elindul egy gondolkodás, hogy hogyan is lehetne nekifogni a feladatnak, hogyan lehetne megcsinálni. A résztvevők elkezdik felfedezni a saját "nem-tehetetlenségüket", kompetenciájukat, megélik azt, hogy képesek olyasmire, amit sosem képzeltek volna magukról. Ez a tapasztalat pedig máris megváltoztatja az észlelésüket, hogy mi a mozgásterük, mik a lehetőségeik az életben.

Kilépni a megszokottból mindig kockázatos. Nem tudja az ember, hogy mit kell csinálnia. Ezért sokan nem is teszik meg, maradnak a megszokottban, megkímélve magukat a rövidtávú sérülésektől. A csoport azért jó fejlesztési forma, mert a résztvevők látják a társaik pozitív példáját. Valaki vállalja, hogy elsőként mégis végigmegy egy nehéz folyamaton. Mondjuk kiáll, és elmondja egy személyes, addig titkolt problémáját. A többiek látják, hogy fél. Látják, hogy szégyelli magát. (Az emberek még azért is szégyellni szokták magukat, mert szégyellik magukat.) És látják azt is, hogy a végére mégis életben marad. Sőt látják, hogy megkönnyebbül, hogy gyógyulni kezd.

Engem pályám kezdete óta az izgat, hogy hogyan tudja az ember meghaladni a saját mintáit, hogyan képes fejlődésre, növekedésre. Ha nem lenne elcsépelt a szó, önmegvalósítást mondanék, de ezt már nem szívesen használom, mert mostanában az önmegvalósítás valami önző dolognak tűnik, mintha az ember csak magával akarna foglalkozni. Pedig nem erről van szó. Arról van szó, és ez a misszióm, hogy ebben támogassam az embereket, hogy hogyan tud valaki egyensúlyt teremteni az életében. Hogyan leszek képes arra, hogy a választott világomban - mert választottam, hogy családom van, hogy munkám van - derűsen, békésen, nyugalomban, vagyis a negatív stresszt minimalizálva tudjak élni. A humanisztikus pszichológia, az irányzat, amit én követek, azzal foglalkozik, hogy erre a fejlődésre, változásra hogyan képesek az emberek. Sokat tanultam erről, célom, hogy ezt a tudást továbbadjam minél többeknek. És miközben továbbadom, még többet tanulok tőlük.

 

 

tovább olvasom
i o

A bejegyzés trackback címe:

https://stressz.blog.hu/api/trackback/id/tr95859909

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása